Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.

Remélem, ismerős. Innen indulunk. Hogy hosszú szöveg? Pont erről is szól a bejegyzés, hogy ne cselekedjünk, mielőtt nem ismerjük alaposan, amibe beleártjuk magunkat. Az erőfeszítés hiányáról, az eltérített belső iránytűről. Tisztelet a kivételnek.

Nem kéne linknek, pongyolának lenni egy információbefogadáskor. Nem kéne megspórolni a melót, mert az csak elhamarkodottá tesz a véleményformálásban. Nem kéne ítélkezni, viszont kell, lehet, hasznos kritizálni, véleményezni felkészülten és nyitottan. Ezek hiánya ilyen ügyekhez vezet, amiről itt írok.

Igazából nem is kéne semmit írnom, beszédes a borítókép. Nem szülői megrendelésre készült, nem házi feladat volt, hanem órai feladat év elején a suliban: mi volt a legjobb nyári élményed?

Az elhíresült maraton (10 éves Lóci, Szarajevó, 42km, 36 fok, stb.) körül kialakított és kialakult közhangulatot, mint jelenséget két külön bejegyzésben vizsgálom. 

Ennek a két posztnak a fényében érdemes átértékelni a régi megcsontosodott véleményt: mennyire hiteles a feljelentő, mennyire felelőtlen az akciózása, mennyire értelmes a feljelentés maga, és hogy lehetne az ilyen népítéleteket megelőzni.

Az egyik kedvenc külföldi futóm, mert bár szponzorált (2008 óta, Salomon), de legalább számos értelmes dolgokat csinál magamutogatós fuutómaszturbáció helyett. Üzenete, értéke és kimenete is van (különböző művekben, mint film, könyv, fotó). A teljes beszélgetés a Patreonon.

Ami igazából 4 + 1 prológ + 1 epilóg + 2 szívügy. A Tel-Aviv-Moszkva-Budapest tengely közé befért pár jó könyv a futásról. Szerintem. De inkább fussatok, olvasni csak a pénzt szabad!

A 444 felkérésére készült a szöveg. Az ott megjelent írás itt érhető el. Még júniusban kértek, megígértem, elodáztam, de mivel megígértem, összeraktam.

A blogon a sportkönyv vagy kritika szóra keresve kijönnek ajánlott és nem annyira ajánlott olvasmányok. Van itt Scott Jurek, Murakami, és minden más.

Kezdem a +2-vel.

Régi olvasóm, sporttársam Rókakoma (Muk András) gyerekkönyveit ajánlom szeretettel. Itthon többször is felolvastuk, özvegyeim és árváim (a becstelen gonoszok!) bizonyos motívumokban engem is felismertek a hugyozós illetve a retkes-büdös lábú futóban.

Tök szépen van illusztrálva, nem gügyögős, hanem a kisebb korosztálynak is közértheően szellemes. A könyv elérhető a www.rokalandok.hu oldalon. Várom a belengetett 3. részt, amiben a futó egy trollal versenyez. Gondolom, netes trollal, tudnék párat sorolni.

És akkor a 444-nek írt cikk.

4 jó könyv a futásról

A cím cikkek, dumák jellegzetes szófordulatává, egyfajta ikonikus megállapítássá érett közel 50 év alatt. Még az Iron Maiden is írt egy ilyen nótát. A címmel operáló emberek nagy része nem is látta a filmet, a kisregényt még kevesebben olvasták. A film/könyv értelmezését rendszeresen leegyszerűsítik, félreértik. Egyrészt: a szereplő mai értelemben nem fut igazán hosszútávokat, hisz mezei futónak osztják be (a kékszalagos kupáért 4-12 km-es távokat rendeztek a Cross Country Running All England bajnokságon).

Mindez kapóra jön a fanyar Colin Smith-nek a rendszerbomlasztáshoz. Ez „az ellenállás melankóliája” és metaforája, ha nem lenne szerencsére foglalt ez a cím. Az angol újhullám alkotói gyakorta kisstílű csóringerek életéről kizoomolva mutatták meg a munkásosztály világának problémáit. (Ezt majd látjuk később A szellemfutónál is.)

A „szabadság = futás, lázadás = nem futás” képletét hirdető Sillitoe-könyv (ford. Göncz Árpád) vagy a belőle készült Richardson-film kevésbé értelmezhető a sport felől. A sport csak asszisztál az erkölcsi drámához.

Ha egy műben a főszereplő valamilyen sporttevékenységet végez hangsúlyosan, vagy aminek a fókuszában maga a sport és űzője van, és ez keletkezteti a drámát vagy a humorforrást, akkor az egyben sportkönyv/film? Mészöly Miklós csodálatos könyve, Az atléta halála nyilvánvalóan nem sportkönyv. A Maraton életre-halálra vagy a Régi idők focija sem sportfilm. A cápa sem horgászoknak, a Csillagok háborúja sem a hobbi-asztronómusoknak készült.

A Tűzszekerekben a futás fontos vagy a főhősök személyisége, döntése, az individum önkifejezése, amihez az olimpia, az atlétika csupán díszletként szolgák? Oly korban sportoltak ők e földön (a szó eredeti jelentése elragadva, szórakoztatva lenni), mikor még nem volt dopping(ellenőrzés). A különböző hátterű, de egyaránt nemes lelkületű hősök célhoz érnek, dicső futásuk a fair play és az állhatatosság diadala – ez a mű jellemző dekódolása. A film giccsé silányult zenéjét még az is unja, aki soha nem járt célvonalnál, ahol a hangulatfelelős DJ éjjel-nappal nyomatja versenyeken a We are the champions-szal együtt.

Egy játékvezetőkről szóló drámában (Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli) vagy filmben (Szász Péter: Szépek és bolondok) a focibíráskodás csak ürügy. Vagy ha már Egressy, akkor a 4x100 darabjában a női váltófutás. A sport mindig csak apropó, egy mozgatórugó egy értékes, érvényes műben – ettől még lehet a mű szíve-lelke.

Sportfilm és sportkönyv: beolajozott kígyóként siklik ki kezünkből és szemünk elől a két műfaj, ami mint egy borzasztó rákbetegség, csak áttétekkel tud működni.

Ami nem akar a sportról szólni, az rajzolja körbe leginkább az adott sportot a történetek, vallomások, karakterek révén.

És ami látszólag a sportról szól, az sokkal inkább emberi drámákról mesél (pl. Millió dolláros bébi, A pankrátor), mint a számomra két legjobb “sportfilm”: Gazdag Gyula abszurd rövid doksija (Hosszú futásodra mindig számíthatunk), vagy a poetikus, puritán Küldetés Balczó Andrással, Andrásról.

Döbbenet mennyiségű mű és „mű” várja értő olvasóit. A boltokban gúlákba rakva találunk számtalan könyvet a közelmúltban tevékenykedett vagy épp kortárs sportolókról/-tól akik mind nagy teljesítményeket tettek le profiként vagy amatőrökként.

A híres sportolók életébe belelátni legalább valami exkluzivitást ad, időlegesen kielégíti voyeurizmusunkat. Az eladók bajban is vannak, hogy hova tegyék őket: sport, tudomány, életmód, netán életrajz polc? Fogásra sem különböznek, már a méretük, anyaguk, színvilága is szinte ugyanolyan mindegyiknek, mert úgy jön ki olcsón az ív, és a grafikus behunyt szemmel is letervezi a borítót.

A sportos könyvek többnyire sablonos életrajzok, tettleírások, családtörténettel meghintett karrierlépcsők, összefűzött versenybeszámolók. Szép és tiszteletreméltó, de élménynek kevés. Lapos fordulatok és tanulságul szánt, hervasztó elbeszélések – a sportoló elbeszél maga mellett, nincs igazi szembenézés, önboncolás. Egyszóval: tét.

Ha már tét: a "legszebbek" a szponzorált kiadványok. Kifizetik a megírását, kifizetik a nyomdaköltséget, ha bárki megveszi, csörög a kassza, jön a royalty. Nem lehet írni akkor sem minőséget, ha a pénzért teszi valaki, de akkor sem, ha semmilyen kockázatot nem kell vállalni a szerzőnek.

A fent említett kiadványok leginkább egy kaptafára készített strandolvasmányok. A legtöbbje szakmányban írt-kiadott (recept-, edzésmódszer-, és élménybeszámolós) könyv megélhetési extrémektől, oltárképüket nyomdafestékből kiöntő sportcelebektől vagy szellemíróiktól. Gyakorta még egy alapossággal, sajátos hangvétellel megírt, szellemes blogposzthoz sem érnek fel.

Attól, hogy karakterekkel printelt lapok vannak összefűzve, és borítóval, címmel, szerzővel ellátva, az a valami még nem lesz könyv, csak valami arra hasonlító. Mert nincs mögötte mélység, tapasztalat, összefüggésrendszer, háttér és valami magic touch. Csak – többnyire sportsajtós – dramaturgiai és lexikális minták variálása.

Öntetszelgő, öndokumentáló, visszafele magyarázó irományok, amik csak a dráma látszatát keltik. Kevés a fifikás, megemelt, a puszta közlésen túlmutató mű.

Éppen ezért voltam bajban ezzel a felkéréssel. Euripidész, is megmondta, hogy

Hellász sok bajt ismer, a legrosszabb közülük az atléták népe.

Hát még valódi, jó futós („futós”) könyvet ajánlani milyen rossz és bajos! Hisz mint fent láttuk, a dolgot még definiálni is nehéz.

Amíg az embereknek lesz pénzük tudatmódosításra, addig futóversenynevezésre is. És amíg vannak utak, amik befuthatók, amíg vannak tájak, amik bejárhatók, és távok, amik (illuzórikusan) legyőzhetők, addig menni is fognak. De olvasni meddig-minek, ha futni is lehet?

Csak említés szinten: szórakoztató és szemfelnyitó Wolfgang Behringer átfogó munkája, A sport kultúrtörténete - itt írtam róla két részben (1. és 2.).

A triatlon kialakulását bemutató és annak fékezett habzású titanomachiáját amerikai dramaturgiával ábrázoló Iron War (Vasemberek, ezt lektoráltam is, itt írtam róla éppen TÍZ éve, 1 és 2 és 3 részek) is izgalmas olvasmány.

És így már közelítünk a futás felé ezzel, megyünk egyre lejjebb a szubkultúrák szubkultúrájába.

Személyes kedvencek jönnek egy prológus és egy epilógus közé illesztve.

Prológus

Egy verssel nyitok, ami mint egy jó könyv, esszenciálisan sűríti magába a futás lényegét. Prozódiájának ritmusa és megnyújtott, lassú elparázslása megfeleltethető a hosszútávfutás stációinak: bemelegedés, zónába kerülés, flow, akadozás, fáradás, monotonitás és egyszer csak megállás.

Takarékos soraiban benne van a kiégés, a test és a lélek egymással folytatott vitája (lásd Mrożek) és kölcsönös amortizációja.

Nem utolsósorban tapasztalati líra ez, mély élményköltészet, amely egy sokadikra próbált egyéni UltraBalaton után született színházrendező sporttársamtól. Itt több, int 10 éve a március 15-ei PilisVörösVár futás előtt...

Bagossy László: (cím nélkül)

sok futás

sok futás, kevés séta

sok futás, sok séta

kevés futás, sok séta

nagyon kevés futás, sok séta

sok séta, kevés ácsorgás, átkozódás

sok séta, sok ácsorgás, sok átkozódás

kevés séta, sok ácsorgás, belenyugvás

sok ácsorgás,

vége

132,5 km

Henry Rono: Olympic dream

Kétségbeejtő önvallomás egy torzóban maradt, elvesztegetett futókarrierről. Itt valósággal ordít a sport – és egyben az élet - tétje, amit végül elbuk a szerző. Többször írtam róla, Ronóval interjút is csináltam.

A kenyai Rono 1978-ban 81 nap alatt 4 világrekordot tartott 4 távon: 3000 méter, 3000 akadály, 5000 és 10000. Ez az elképesztő széria először történt meg a távfutásban ilyen rövid idő alatt (még Iharosék sem tudtak ilyet), és utána is csak nagy ritkán, de nem 81 nap alatt, például a kétezres években az ultrások közt ilyet tett a görög Kúrosz vagy most épp a litván Szorokin. Rono rekordjai közül kettő egy évtizeden át fennállt. 

Nemcsak csúcsaival, de számtalan comeback-jével, botrányaival, alkoholizmusából fakadó sajátos húzásaival "vétette észre" magát az atlétika világában. Másnaposan, visszavonultan, sörhasat eresztve (mint az És megint dühbe jövünkben Jamón Serranó) verte meg tízezren a Nike által rekordra felbujtott fitt és friss csillagot, Alberto Salazart. 

Rono élete egyszerre kész krimi és melodrámába ágyazott „sportfilm”. Esettanulmány, amiben a jó sors és a rossz szándék egyszerre vezet sikerhez, de inkább kudarchoz: méltatlan kikopás a sportból, hajléktalanszálló, ráadásul sosem jutott ki olimpiára, pedig öt ciklus is volt a pályafutása alatt, ebből kettőt Kenya bojkottált, a többi Ronón és a sportvezetés tandemén múlt. Rono a legutolsó információk szerint reptéri hordárként és biztonsági őrként dolgozik. Ez mégiscsak szintlépés, hisz volt ő Mikulás-jelmezes adománygyűjtője az Üdvhadserenek is.

Nádas Péter-könyvek

Nincs konkrét könyve a futásról, de számos helyen foglalkozik vele (Világló részletek, Évkönyv, Párhuzamos történetek). A szabadság tréningjeiben oldalakon át idéz fel egy párizsi (Luxembourg-kert) és egy berlini (Fasanen utcából induló) futását. Itt épen nem fut, hanem a gombosszegi kertben pillantással küldi le Marci cicát az asztalról.

Az emlegetett Euripidész nem szerette az agonalitást, ami pedig egyértelműen a görög kultúra motorja volt: versengés, nyilvános verseny, teljesítmény, becsvágy. A szó kezdetben (agón) a szabad férfiak gyűlését jelentette, ahol vitáztak, volt vásár, esetleg sportverseny is.

Nádas Péter ötven éven át futott, és utálja a versengést. Szerinte a férfiak egy ártatlan kocogást is óhatatlanul megméretésnek fognak fel, és elkezdődik a méregetősdi. Senkivel nem futott közösen, ami annak fényében érdekes, hogy az infarktusa után (ezzel indul a Saját halál c. könyve) a lelkére kötötték, hogy ne fusson (egyedül), mert magára marad a zalai tájban, nem lesz, aki segítsen.

A doktorok nem tudták, hogy éppen ez szólistaság a lényeg. A lépés, légzés és tájszemlélés, aminek együttese kiadja Nádasnak a repülés érzetét. Vagy a futás közbeni állattá válás megélése.

Mezei ösvényeken olykor fölriasztom az őzeket, s ők úttalan utakon futnak előlem, én pedig mások által kitaposott ösvényeken vágyom úttalan utakra.

A futás számára szabadság, a Fluss (flow), és paradox módon ez a szabadság nem drog, de kötöttség. A futás neki jelenlét és készenlét, nincs múlt és jövő, karrier és emlékezés. A tevékenység fontos eleme az atharaxia, azaz a lélekben, eszmében, testben összekumulálódott dolgok sűrűjének eltávolítása futás által.

Nádas nem méri az időt vagy a távot, nem érdekli a teljesítmény vagy a klubtagság, sosem volt edzésterve. Futását a „pancser, dilettáns, koca” névvel illeti.

Neki a futásban nem a célállítás és finiselés fontos, nem is a testedzés, hanem az esemény-jelleg, ahol az én és a világ interakcióba kerül.

Amikor időnként beszélgetünk, itt például az Izzósztárban három órán át, amellett hogy anatómiai érdeklődéssel megcsodálja a vékony Achillesemet, mindig rámpirít, hogy miért papolok az ultrafutás kapcsán a szenvedés értékéről, miért csinálom, ha kínokat állok ki.

Későn találtam meg azt a sort tőle, amit idéznem kellene neki:

a fájdalom és öröm valami fantasztikumot tud létrehozni.

Bill Jones: The ghost runner

Az intézményrendszer kiközösítette, a futóvilág befogadta. Rajtszám nélküli renegátként vert éket a múlt század tarthatatlan és képmutató amatőr-profi felosztásába. Az atléta, aki elfogadásra vágyott, mégis az elutasítás volt a motorja a sosem elismert sikerekhez. Mennyi ellentmondás egy mondaton belül!

Erről akönyvről és futóról csinálok egy külön adást majd.

John Tarrant is lehetne egy Sillitoe-hős. Az élete harmada klasszikusan nyomorult családtörténet a brit munkásosztályból: TBC-ben meghalt fiatal anya, világháborús apa, nevelőintézeti hányattatások fivérével.

A második harmad egy makacs és fájdalmas Kolhaas Mihály-sztori: „lábon kihordott” nemes küzdelem a bürokráciával az érvényesülésért, szőnyeg alá söpört komoly futósikerek, a média és a közönség rajongása, végtelen ütésváltás a hivatalokkal.

A harmadik pedig egy ballada: a futás által hajtott emigráció, időszakos családelhagyás, a történelem akaratlan befolyásolása, halálos betegség fiatalon. 

Tarrant 1950-ben egy közép-angliai kisvárosban, Buxtonban lébecolva  és pár bokszmeccsen összesen 17 fontot keresett az ütlegeléssel. Ez mai reálértéken 330 000 forint lenne; „fiatal voltam, kellett a pénz”. Felismerte, hogy jó az állóképessége, megtalálta a futást, mint hobbit, majd mindez hamar egy mindent leuraló életvezetési modell lett Tarrant számára. Mindent ennek rendelt alá. 

Bár mozgása rettenetes volt, de mégis elnyűhetetlen és gyors futóvá érett. Amikor le akart igazolni a helyi klubhoz, a formanyomtatványon bevallotta, hogy már kapott sportért pénzt, azt a 17 fontot. Ha csak simán elhallgatja, fényes és boldog karrier várt volna rá. De ő naiv és őszinte volt. Van úgy, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.

Az AAA (Angol Atlétikai Szövetség) azonnal, örökreeltiltotta az érvényben levő amatőr-szabály miatt, amit csak 1981-ben kezdtek fellazítani. A 2008-as pekingi olimpián már aranyat nyert teniszben a profi Nadal. Ironikus módon akkor az egyetlen még tisztán (?) amatőr-profi felosztásban létező sport már csak a boksz volt.

Tarrant méltatlannak tartotta az egészet, és egy megveszekedett, engesztelhetetlen harcba kezdett. Minden héten levelekkel bombázta a hatóságokat, futóként pedig partizánakciókba kezdett. Mivel mezőnyben akarta megméretni magát, így szellemfutóvákellett válnia. A rajt előttig ballonkabátban, kalapban álldigált, startjelre ledobta a kamuflázst, és futócuccban nekiiramodott az aszfalton – rajtszám nélkül. 

Nem tudták, később nem is akarták kiszedni a versenyből, tőle lett izgalmas és ismert bármi, amin elindult. Igazi „gatecrasher”, „ghostrunner” és „partypooper” volt, ahogy a lapok nevezték. A szervezők meg nem voltak olyan gyorsak, hogy kilökjék a pályáról.

Emlékezhetünk az 1967-es Boston Marathon emblematikus fotójára,ahol az egyik rendező megpróbálta kiszedni erőszakkal Kathrine Switzert, az első női maratonfutót az eladdig csak a  férfiak privilégiumának tartott versenyből. (Az első női maratonista a feljegyzések szerint Stamatha Revithi volt, aki 1896. április 11-én 5 és félóra alatt lefutotta a maratoni távot, egy nappal a férfiverseny után. Tiltakozásból tette, mert nőket nem engedtek rajthoz állni az első újkori olimpián.)

Tarrant sosem lehetett válogatott, eredményeit – legyenek akár dobogós helyek - nem jegyezték fel, az újságok is csak akkor kezdtek róla írni, amikor invitálás nélkül jelent meg a versenyeken. Vonzotta is a közönséget, a szervezők, amennyire utálták, annyira hálásak voltak neki emiatt. Persze sosem lehetett tudni, hol bukkan fel, hol csap le a mezőnyre. 

A fejesek kivételével az egész országot maga mellé állította: a közönség és a sportsajtó, sőt még a szakma is azt követelte éveken át, hogy engedjék Tarrant-t hivatalosan versenyezni, mert kora egyik legjobb hosszútávfutója volt.

Még az amatőr atlétatanács egyik vezetője, a Tűzszekerekből is ismert olimpiai bajnok sprinter, a híresen konzervatív, az amatőr sport tisztaságáért küzdő Harold Abrahams is kampányolt mellette – hiába.  

Sikerei ellenére lekezelő hangnemű leveleket, együttérzésbe oltott lepattintásokat kapott a sportéletet uraló intézményektől. Rajtszámot is csak 1958 után kapott. Akkor a brit futóvilág nyomására megengedték neki, hogy nemzeti bajnokságokon induljon, de nemzetközi mezőnyben nem.

Így nem juthatott ki olimpiára, holott ezért kezdett futni 1950-ben, és bizony többször megfutotta a nemzeti kvalifikációs szintet vagy az elvárt helyezést, de a szabálykönyvre mutogatva a kalapos urak be se nevezték. 

Mi sem bizonyítja jobban Tarrant képességét, tehetségét, minthogy számos versenyt nyert 10 és 42 km között, például a Liverpool maratont (2h 22m), majd az ultrafutásba is áthallgatott.

Elsőként csinálta meg a nagy brit Grand Slamet, nem egyet pályarekorddal futott: a patinás London-Brighton, Isle of Man, Exeter-Plymouth, Liverpool-Blackpool. Megdöntötte a 100 (12 h 31m) és a 40 mérföldes (4h 03m) világcsúcsot.

Inkognitóban, majd később nyilvánosan „szabályt szegve” - szeghet-e szabályt egy eleve renegáttá átkozott gerillafutó? - négyszer állt rajthoz a legendás 90 kilométeres Comrades-en Dél-Afrikában. Legjobb helyezése a 4. volt, de ha nyert is volna, eredménye akkor is elhallgatott lett volna. 

Ahogy a Holdnak is van sötét oldala, úgy Tarrantnak is volt. Családját – sok lelkifurdalás és önszemrehányás ellenére - elhanyagolta: íme a hosszútávfutó feleségének és fiának magányossága!

A munka bevallottan nem érdekelte, semmihez nem értett, épp csak a létminimum fenntartásáért melózott a lehető legrövidebb munkaidőben, hogy mehessen edzeni. Ismerünk itthon is ilyet.

Akkor már évi 570 edzést csinált, havi 900 összkilométerrel. Dolgozott vízvezeték-szerelő asszisztensként, kőfejtőként, patkányírtóként, sőt gondnokként a hadsereg herefordi bázisán is. Ott két társával a laktanyából kigyalogolva egy 24 órás, futással egybekötött teljesítménytúrát is lenyomott.

Később el is hagyta a családot, hogy a dél-afrikai Durbanbe költözzön „permanens edzőtáborba”. Tarrant épp a külvárosi futásai során szembesült a gyarmattartó fehérember VS őslakosok dilemmával.

Elvállalta, hogy rajthoz áll 1970-ben az első Stanger-Durban ultrán, ami a legelső multirace verseny volt: azaz nemcsak fehérek indulhattak rajta, mint addig. Megnyerte. Személyes bosszúvágya egy új dimenziót és lendületet adott az apartheid-ellenes mozgalmaknak. 

Ugyanakkor hamarosan fény derült arra, hogy miért ment jó pár versenye kukába korábban is. Gyanakodott frissítésre, dehidratáltságra, alulkészültségre, ám az ok ennél prózaibb volt: gyomorrák.

Legalább ghost writer nem kellett neki: pár nappal az emlékiratai befejezése után hunyt el 1975-ben; a fotók alapján úgy nézett ki 42 évesen, mint a saját öregapja. 2019-ben angliai lakóhelyén, Herefordban szobrot állítottak neki.

A magát a „dirty-pro”, azaz piszkos profi ironikus névvel illető Tarrant a megszállott, önző futó prototípusa. Egy kettős kötésű drámai (anti)hős: meg akart felelni magának, a futás miatt érzett bűntudata okán a családjának és az irreális, köldöknéző szabályoknak.

Amennyire a futást komolyan vette, minden másra komolytalanul, felelőtlenül tekintett, miközben azt mantrázta, hogy ha a futásban legalizálja magát, a sikerei megoldják a magánéleti gondjait is. 

Szánnivalóan tragikus történet, oknyomozói precizitással, fordulatosan megírva. Elégtétel? Sporttörténelem? Egy újabb Don Quijote-utánérzés? Sokféle olvasata lehet. Mindenesetre nehezen felejthetők azok a képek, amin az élbolyoknak klottgatyában, trikóban, rajtszám nélkül diktál tempót.  

Philosztratosz: Gymnsasticus (A tréneri tudmányról)

Hérodotosztól (A görög-perzsa háború I-II.) is számos háttérinformációt nyerhetünk az antikvitás sportéletét illetően: ide tartozik a a gyalogos futárkodás (a sosemvolt maratoni futás vagy épp Pheidippides sztorija) vagy a városok közt rotált játékok története, amiből később az „olimpiák” lettek.

Az ógörög szó (hisztoriai) alatt azt értettek: „kutatások”, akkor még nem létezett a "történelem" szó vagy történelmi szemlélet; Hérodotosz egyszerűen tényfeltárást, oknyomozást folytatott. 

Utána hét évszázadot kellett várni az első valódi „sportkönyv”, „futókönyv” elkészült, pontosabban Philosztratosz 220-ban írt munkája az egyetlen fennmaradt atlétikai értekezés az ókorból. Miközben akkor már 1000 éve zajlottak az olimpiai játékok (az elsőnek vélt, i.e. 776-ostól számolva).

Ezt a könyvet pár hónapon belül kiadjuk Alcser Norbert futótársammal. Figyeljetek csak!

Az olimpiákra csak jól edzett, szelektált sportolók érkezhettek. Ebben nagy szerepe volt a tetrasz-szisztémának (négynapos ciklusokat tartó edzésterv), illetve a szigorú, gyakran bornírt (húst hússal, bort borral) ókori sporttáplálkozásnak, az anankophágiának.

A tréneri hagyomány pontos leírásának vehetjük Philosztratosz kiskönyvét, ami leginkább a tetrasz körül forog. A szerző nemcsak leírja a tudnivalókat, de kritikát is megfogalmaz a túlhajszoló, fegyelemre, figyelemre és odaszánásra alapuló négynapos edzéssorozatról, aminél előfordult, hogy a sportoló belehalt az edzésekbe. Mindez egy évezredeken átívelő, akarva-akaratlanul alkalmazott edzésmódszer. 

Sokan nem hallottak róla, mégis hasonló elvek alapján dolgoztak és dolgoznak, nyilván modernizálva, mások pedig tanulmányaik során párolták le az ókori trénerek évezredes tudományát, ami a korabeli edzési, kineziológiai, gyógyászati módszereket gyűjti össze, és ezt tanulmányozva hol hályogkovácsolásnak tűnik, hol jó megérzést, hol pedig teljes szakmaiatlanságot mutat. 

Philosztratosz végigveszi a korabeli sportokat (mármint amik a játékok palettáján szerepeltek), különös tekintettel az atlétikai számokra.

Teljes körű leírást ad a küzdősportok műhelytikairól is (pankráció, birkózás, ökölvívás), de bennfentes a futásban is. Hogy edzettek az olimpiákra készülő atléták? Hogy alakult ki az edző-isten tekintélyes és maga az edzői tudomány? Miként dolgozott egy korabeli tréner a kegyetlen tetrasz edzésterheléssel? 

Előkészítő, fokozott intenzitású, csillapító, kondícionáló edzések pörögtek körbe végeláthatatlanul, pihenőnap nélkül. A  legrégibb antik tárgyi emlékeken, ábrázolásokon minden futó azonos testalkatú, a későbbieken már különbségek vannak.

Philosztratosz szerint a rövidtávfutó: karcsú és magas, izmos, de nem robosztus, könnyű súlyú, előnyös, ha hosszú a lába. A hosszútávfutó pedig erőteljesebb mellkas és váll, fejlett combizomzat. A sport elsajátításához techné kellett, azaz ügyesség, képesség.

A tökéletes kivitelezéshez pedig areté, erény, hatékonyság. Tehát mind szellemi-mind fizikai értékek, ez a kalokagathia, a szép erény, ami a cselekvésben nyilvánul meg,

2000 éve le merte írni az edzősködésről, hogy itt egy tudományról van szó „amely az orvostanból és a paidotribikából” áll. Utóbbit fordíthatjuk testnevelőnek, vagy technikai szakoktatónak is, aki a versenyre való spe­ciális előkészítés nélkül csak technikai és stílusbeli ismereteket közöl tanítványaival.

Szerinte a tréner foglalkozzon a „nedvek tulajdonságainak vizsgálatával” is (epe, nyálka, vérmérséklet), de úgy szelektáljon előzetesen, mint egy állatidomár, aki kutyákat képez ki vadászatra, vagy mint egy lótenyésztő, aki tudja, hogy melyik állat alkalmas igavonónak és melyik harci ménnek. 

Az edzőnek nemcsak szobrászhoz illően kell ismernie az atléta testalkatát, annak előnyeit és hátrányait, de magát az embert is: képben kellett lennie a sportdietetikával, szabályozni az atléta szexuális életét. Szegény atlétáknak a napozás is meg volt tiltva – nem lehetett könnyű mindezt a napsütötte Hellászban kivitelezni. 

+1 Michael Crawley - Out of thin air

Nádas szerint az az etiópok olyan kecsesen, könnyeden futnak,

ahogyan egy levelet sodor a szél.

Crawley könyve autentikus munka, fizikailag és szellemileg is benne van a szerző rendesen. A 2:20-as maratonfutó egy PhD-kutatásra indul, amiből egy gyakorlati terepmunka lesz, konkrétan tréningezés, oral history és kultúrantropológia. Remek infotainment, ráadásul személyes, hiteles és valóban izzadságszagú tapasztalatokon alapul.

Magyarul is megjelent, engem kértek fel szakmai előolvasónak, hogy megéri-e kiadni. Megéri. Csak nekem nem érte meg, mert a 400 oldala könyv átolvasásáért, kijegyzeteléséért 10.000 forintot akartak fizetni, amit köszönettel visszautasítottam, ne rontsa már el a könyvélményemet ez a nevetséges dolog.

Inkább kiraktam publikusra a blogra három részben. 1 és 2 és 3.

Az atléta-bölcsész alámerül az etióp futóvilágban, pontosabban felkocog a fennsíkokra, ahol ritkás levegő és kell dolgozni kifulladásig - ez lett volna a jobb magyar cím. Ugyanis ez a „támasznak hasznos légáram” nagy segítség a versenyeken.

Aki állandóan „magaslati edzőtáborban” él, az nagy előnybe kerül a tengerszinten edzőkkel szemben, hisz onnan lejőve az oxigénszállító-képességért felelős vörösvértesteket sokkal jobban ki tudja használni a „vastag levegőn. 

Crawley hosszúlépésnyi közelségre hozza az aktuális első- és másodvonalat, akik amúgy bármelyik World Marathon Majors-ön 1-10-ben lennének. És megmutatja az állócsillag Kenenisa Bekelét is. Szerencsések vagyunk, hogy olyan futókat láthat(t)unk a közelmúltban és jelenidőben, mint Gebrselassie, Tergat, Cheptegei, Kipchoge, Bekele, Mo Farah vagy Bolt.

Az edzés egyszerre munka és élvezet, ami az etiópoknál (az ógörög aithiopsz, azaz égett vagy napsütött arcú ember szóból ered) a versengést és furcsa mód a csapategységet is erősíti. Végső célja pedig a vagyonszerzés, egzisztencia. Afrika 2. legnépesebb államában elég erős a futókonkurencia, a jelszó: „meghalsz vagy fejlődsz”.

Nem véletlenül a legnagyobb versengés odahaza van az éves mezei futó bajnokságon vagy a fővárosi aszfaltos futáson. Innen lehet katapultálni külföldre a pénzdíjas dobogók felé. Egy olimpiai válogatóra ötvenen is megfutják az A-szintet, de csak három mehet. Aki ott tucatfutó, egy európai országban dominálná a mezőnyt.

A komplex, mégis fordulatosan és olvasmányosan megírt könyvből kiderül, hogy nem feltétlen a gyors-lassú izomrostok aránya a döntő, hanem az „akarat izomrostoké”. Meg az elkötelezettségé: a napi két-három edzésből az első hajnali fél háromkor indul; csapatok lepik el Addisz-Abeba utcáit.

Hogy miért a legcélravezetőbb edzésmódszer a hegyoldalon cikk-cakkban futás és az egymás lábnyomában lépkedés.

Hogy mennyire hamis a reggelente iskolába tucat kilométereket futó afrikai kisgyerek mítosza.

Hogy a GPS-es sportórákat nem a futásuk mérésére használják az etiópok, hanem kalóriaszámlálásra és vicces csapatvetélkedésre: ki mennyire tud lassan futni?

Hogy az etióp versenyeken a junior és senior besorolás nem életkorhoz kötött – hisz nem mindenki tudja, hogy pontosan mikor született -, hanem a képesség és tapasztalat függvénye. És hogy mi is a transzcendens futás. 

Crawley is, akárcsak Lévi-Strauss, buzgón jegyzetel, mohón figyel, miközben mindenben benne van, kipróbál, átél, találkozókat szervez, beles a színfalak mögé, elsajátítja a helyiek szokását, átveszi az attitűdjüket, leírja pontosan az attribútumaikat.

De ez nem a csodálatos Szomorú trópusok, hanem az ambivalens Vidám Kelet-Afrika.

Folytatjuk a szakértőkkel!

Emlékeztetőül: a babakocsis futás látszólag egy szubkultúra szubkultúráját (kisgyerekesek + futók halmazmetszése) érinti, de ez is olyan, mint sok más: érintve voltál, vagy vagy, netán leszel. Az első részben a Runner's World főszerkjével, Birta Brigivel beszélgettem, aki korábban pontokba is szedte a babakocsis futás pro-jait.

Itt lesz velünk Nyári Fruzsina, a Fuss babakocsival! megalapítója.

Kvázi monopolhelyzetben van, mert nem igazán foglalkozik más azzal, hogy egyszerre tisztítson, bérbeadjon és forgalmazzon / eladjon új vagy használt babakocsikat  és futóbabakocsikat egyszerre. Egy évtizedet rakott bele, hogy közösséget teremtsen, masszív jelenléttel mutassa meg versenyeken és a hétköznapokban a bababkocsis futás fontosságát, hasznosságát. 

Ha kedvet érzel, próbáld ki, van akár egynapos vagy minimáldíjas havi bérlés is! A honlapján sok leírást, tanácsot is találni a dologról, sőt információt is a történetükről. A közösségtől is sok tanácsot lehet kapni. Igaz a honlapon szinte csak anyukás képet látok babakocsival kocogni. Férfiak, tessék odatenni magatokat!

A műsor másik vendége egy futókörökben jól ismert páros: Kóródi Ági és Farkas Árpád.

Ők a munkájuk és szeretett hobbijuk, a futás mellett altruizmusból vágtak bele egy speckó utánfutós-babakocsi limitált forgalmazásába. Az általuk továbbfejlesztett, hazai viszonyokra hangolt Kidrunnert nekem is volt alkalmam tesztelni pár hétig a gyerekekkel. Nemcsak a derekadra kapcsolhatod, hanem a biciklire is, könnyített karbonanyagból készül a legtöbb része.

Ráadásul azoknak is jó, akik hosszú tripekre indulnak futva, és a sátrukat, cuccukat, kajájukat is magukkal hurcolnák. Vagy azoknak, akik nehezített edzést csinálnának és megpakolnák két karton ásványvízzel. Emlékezetes példa a lengyel aszfaltnyűvő, Piotr Kurylo, akinek komoly eredményei vannak, és aki egy Spartathlonra Lengyelországból Athénba egy jótékonysági gyűjtés keretében szintén egy hasonló elven alapuló, bár sokkal nagyobb és házilag eszkábált utánfutóval jutott el.

És ne feledjük, hogy a Suhanj! Alapítványnak is vannak futókocsijai. Erről Gusztos Péter így mesél:

A suhanjos spéci futókocsikban mozgássérült, vagy értelmi sérült gyerekek ülnek ezekben, nagyobbak is. Kétféle kocsink van, a nagyobb akár 90 kilóig is oké. És ezek a cuccok, kifejezetten futásra, futókra vannak tervezve, nagyon jó velük futni. Olyanok, mintha felnagyított babakocsik lennének, ezért is szeretik ezek a gyerekek, mert nem olyan, mint egy kerekesszék.

2010-ben, a Suhanj! hajnalán, azon a kőkemény, esős maratonon még egy klasszik kerekesszékben toltuk végig Tamást, akinek az volt az álma, hogy maratont teljesítsen. Sokat változott azóta a technika,és sajnos már Tamás sincs velünk. 

Technikai rész következik.

Egy kis rugózás jól jön a kerekek ringásán túl, szóval törekedjetek rugós futósbabakocsi vásárlására. Nem minden háromkerekű, gumikerekes babakocsi futóbabakocsi!

Minimum 16 collos felfújható kerékkel bíró babakocsi az alap, az extrák száma (dupla-szimpla, pakolhatóság, befedhetőség stb.) rajtad múlik. Én a könnyített változatot javaslom, travel light!

Előnyök:

1) Együtt vagy a gyerekkel egy olyan tevékenység közben, amit mindketten élveztek, kedveltek és hasznos. Ha ring a baba, hamar elalszik, ha fenn van, érdeklődve nézi a suhanva változó világot.

2) Többnyire állítható a babakocsi fogantyújának hossza és dőlésszöge, ki milyen karhosszúsággal szeretné tolni, lehet egy kézzel is irányítani, és még annyi pozitívuma van, hogy a futó kartartást is elég jól beállítja.

3) Ráadásul szerintem az ellépés is javítható valamelyest babakocsival, mert a támaszkodás segíthet a lépéshossz és a rugaszkodás megérzéséhez.

4) Téli kilométergyűjtéshez vagy nyári levezetésnek, második edzésnek, regeneráló futáshoz ideális. Hegynek fölfelé súlytolással nehezített dombfutás is összehozható.

Hátrányok:

1) Defekt (tüskés királydinnye, üvegszilánk, szög, járdaperem tudja megkeseríteni a babakocsi futó életét.)

2) Bár strapabíró és rugalmas egy kocsi, de azért nem könnyű emelni még nekem sem, és nagyon széles, így az ajtókon, kapukon néha manőverezni kell. Lépcsőn pedig megemelni derékgyilkos mutatvány.

3) Kicsit rossz, hogy a karlengést a kocsi tolása-fogása miatt, nem lehet gyakorolni, csak a karpozíciót tartani. Emiatt hidegben, vékony kesztyűben fáznak az ujjvégek, mert nem aktív a kar. 

Egy baba - tapasztalatom szerint és etetéstől függően - kezdetben 45 percre van kvalifikálva, ennyire biztonsággal el lehet távolodni otthonról, mamától. Az éhség/felébredés/megunás miatt így kb 8-9 km-t lehet vele futni, de aki elviseli a panaszos csecsemősírást, annak többet is: ne csak futással meg jó levegővel edződjön a légző- és keringési rendszer, hanem ordítással is, így 10-11 km is összehozható.

A baba az út elején általában sír, mert átzsilipel a szobából a külvilágba, meg persze (télen nyilván) be van hurkázva egy kocsiba. De aztán garantáltan elalszik pár percen belül a kellemes rázkódástól, a helyreálló hőmérséklettől és a szeme előtt pörgő rengeteg infotól. Volt már ké és félórás futásunk is.

És még egy tévhit eloszlatása: a baba nem fázik, ha rétegesen fel van öltöztetve és be van takarókba bugyolálva. Öröm nézni a levegőzés utáni pírt az arcán.

A szeretném érzékeltetni mindezzel, hogy az, ami egészséges, jóleső, mozgásos (és akár családi) tevékenység, mennyi furcsállást is szülhet az ehhez nem szokott, és sajnos erre nem is szocializált emberekben.

Mintha nekem lenne szégyellnivalóm, mintha őrült vagy tiltott dolgot csinálnék. Mintha felelőtlenül kényszerítenék egy csecsemőt valami rosszra.

Mint említettem, korábban rendszeresen hallottan megjegyzéseket, amikor elhaladtam nyuggerek vagy kisgyerekes szülők mellett, manapság kevesebbet.

Egyszer megálltam meg, és visszakérdeztem, amikor ezt a lesajnálást hallottam egy nőtől: Szegény gyerek. Miért is?! Mert a levegőn van? Vagy ha 4km/h-val sétál az jobb, mintha 9 km/h-val? Miért gondolják, hogy a leszedált, gyógytempóban tologatás jobb, mintha futnának a gyerekkel? Mert a menetszélben megfázik? Mert a rázkódástól kiugrik az agya?!

De mielőtt félreértés lenne: természetesen ez az egész futás babakocsival egy "ajánlat" volt, nem pedig lehurrogása egy másik életformának, és sok függ a gyerekek számától, lakókörnyezettől, lehetőségektől, időtől. Nem kategorikus ráerőltetés, hanem inkább egy másik perspektíva.

Szóval tök jó lenne valami szemléletváltás, hogy ne a furcsállás, rosszallás vagy az "én is csinálnám, de nem visz rá a lélek" irigységi effektusával találkozzon a fenti tevékenységeket űző ember. Hajrá! 

A flow nem boldogság. A kellemes érzés nem versenyérzés. A fiúk is sírnak. Szülőket megcímkézni önmaga álmát beváltó valaminek - na az nem fair.

Csak pár mondat Kovács Krisztától, akivel már rég terveztem egy beszélgetést, és még folytatjuk a jövőben. Jelenleg a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen oktat és ott fejezi be a PhD képzést.

Valamint a Honvéd Kosárlabda Akadémián működik közre sportpszichológusként a sportolók egyéni támogatása mellett.

Dolgozott/dolgozik együtt utánpótlás és felnőtt sportolókkal, válogatott kerettagokkal, szövetségekkel, de neveket nem lehet mondani. "Tudom, marketing szempontjából titkolózni nem egy főnyeremény." - mondja erre.

Itt találjátok meg Krisztát és társait: Facebook / Email / Blog / Honlap. Könyv- és programajánló a poszt végén.

Két könyvet írt - emberi nyelven, olvasmányosan - eddig a számos tanulmány, cikk mellett.

A Fejben dől el második, javított-frissített kiadása mostanában jelenik meg (társszerző Gyömbér Noémi), és ott van még Gyereklélek sportcipőben is (társszerző Gyömbér Noémi és Ruzits Éva).

Egy gyereksportról szóló, kicsit idevágó kutatást azért berakok. Sportpszichológusok csináltak kutatást a szülői bevonódás formáiról a gyermek sportéletébe. Milyen tényezők módosíthatják a szülők viselkedését? Pár részletet iderakok, magyarul itt, angolul itt olvasható.

A műsor címszavakban:

És a többi...

Idekapcsolódó kitekintés: a Partizán "Te nem nő, hanem sportoló vagy" adása.

Valamint az adásban is elhangzó Sławomir Mrożek szöveg, a Test és lélek.

Kriszta ezeket a könyveket ajánlja még a jelenlegi kínálatból:

A számomra (és remélem nektek is) baromi érdekes, pörgő beszélgetés teljes 2 óra 10 percesre szerkesztett adása csak a patronálóknak érhető el.

Become a Patron! 

Ebben a kétrészes adásban a Mamas & Papas ad koncertet. Az elsőben a Runner's World főszerkje, Birta Brigi a vendégem (én meg az övé), gyakorló és gyarló anyuka és apuka osztja az észt a babakocsis futásról. Ami felé eléggé elfogultak vagyunk. A Facebook nem annyira: még babakocsi ikont sem találtam. A 2. rész itt.

Ugyanakkor tudjuk, hogy mennyire ingoványos talaj bármilyen "gyerek és szülő témáról" beszélni, mert rengeteg szekértábor van, akik ugranak bármire, ha kicsit is a képzelt vagy valós autonómiájukba hatol a téma.

Pont ezért: a tapasztalat és a biztatás szól ezekből az adásokból.

A RW-ben érdemes elolvasni a Kinn van a három kerekem! c. írásom pár évvel ezelőttről, ott hosszan kifejtettem ennek a műfajnak a szépségeit és árnyoldalát. Tanácsért pedig inkább forduljatok a szakik felé, akikkel majd a 2. részben beszélgetek, a gugliba beütve a futás + babakocsi kombót, meglelitek a választ.

A babakocsis futás látszólag egy szubkultúra szubkultúráját (kisgyerekesek + futók halmazmetszése) érinti, de ez is olyan, mint sok más: érintve voltál, vagy vagy, netán leszel.

Hiszen nagypapa-nagymamakorban is lehet kocogni az unokát tilitolizva.

Lehet, hogy téged is kivittek a levegőre hatpercesekben, amíg te a kis nyoszolyádban pihegtél rózsás arccal.

És lehet, hogy újdonsült szülőként, netán jövőbeli gyerekprojektben gondolkozva szeretnél majd babakocsival futkorászni.

Become a Patron!

• Azért jár gyógytornára, hogy járhasson gyógytornára.
• Szeretne egyszer teljesítménytúrát közvetíteni lefojtott kommentátorhangon.
• Ijesztő, ha a túrázáskor magadra maradsz a gondolataiddal.

Csak pár gondolat Geritől, de ez csalóka.

Életmódváltásról, túrázásról, Téli Mátra XL-ről, 135 kilométeres jótékonysági gyaloglásról, teljesítménytúrázásról és abba bele-belefutásról akartunk beszélgetni, de hamar félrement, nem bántuk. A blog keretei is tágulnak, a futás, sport, mozgás témakörökbe és határterületeibe sok belefér.

Gerinek - a podcast megjelenéséhez viszonyítva - jövő szerdán, október 19-én lesz 46 éves, múlt hét szombaton volt a Kéktúrázás napja (megint teljesítette az 53 kilis balatoni Kéktúra-szakaszt), szóval pont ide kell ennek az adásnak ékelődnie.

Van már évgyűrűje tehát 46, van Karinthy- és házassági gyűrűje is.

A Manuel Neuer-hasonmásverseny biztos befutója.

A műsorban felbukkan Rousseau, Thoreau, Wohlleben. Jönnek az olyan bezsongító szavak, mint a zöld energia, komposztálás, erdővédelem, biodiverzitás, erdőtársulás, élőhelyek változása, CO2 kibocsátás, otthoni hulladékmenedzsment és persze a klímaapokalipszis. 

A túrázás és az ott látott aszály döbbentette rá Gerit hét éve, hogy foglalkozni kell - neki és nekünk is - a fenntarthatósággal és környezetvédelemmel. Az adásban a kirándulástól a drasztikus változásokig és az azt lekövető-megelőző váltásokig, életátszervezésig jutottunk.

Kiderül, hogy:

- Miért nem lesz politikus?

- Milyen szemléletváltás és gyakorlatok kellenek, ráadásul önkéntes alapon, hogy megússzuk a kataklizmákat?

- Miért a vidék a jövő záloga?

- Miért tartozunk felelősséggel és mi köze ennek a túrázáshoz?

Nagyon jó hallgatni ezt a nagy, nyugodt, humoros és okos embert a példaadásról és felelősségről, mert hiteles. A két legintelligensebb ember közé tartozik, akit ismerek, és nem én vagyok a másik.

És legalább 30 éve ismerem, rengeteget drámajátékoztunk fiatalon, aztán én mentem a színház és a film, ő a jogászkodás majd a standup felé.

Pályáink találkoztak újságíróként, évekig egy olyan lapnál is dolgoztunk, aminek le sem merem itt írni a nevét, de jó társaság, vicces munka volt, szó szerint. Valahol innen indult a Dumaszínház, ennek több, mint 15 éve.

Geri négy éve nem repül, a "15 perces város" életmodellt követi, környezettudatosan él. Mindezt nem pátoszosan vagy magamutogatva teszi. De nem titkolja, hogy akár üzleti, akár privátbeszélgetéseiben próbálja erre vinni a tematikát.

A Dumaszínház és egyéb elfoglaltságai mellett  túravezető tanfolyamot végez apja nyomdokain haladva, nemrég tett fafelismerés vizsgát. 

A Bookline zöld podcastját vezeti, nemrég nyitott a Mátrában Parádsasváron egy vendégházat (lehet menni futótáborozni 800 méterre!), támogatja a Démétér házat, ahol csontvelő-transzplantáción átesett gyerekek lábadoznak.

Nemrég a Fertő-tó megvédése kapcsán láthattuk, hogy a humornak és felkészültségnek milyen ereje van.

Most mutatják be a Túlzás c. estjét, ami világunk elnagyolt, eltúlzott dolgairól szól, például hogy a biomasszának a Földön 0,01%-át tesszük ki, mégis mi okozzuk a természeti károk majdnem 100%-át. 

Csak két mai hír:

1) A vadon élő állatpopuláció 70%-a kipusztult 1970 óta. 

A tudomány, a katasztrofális előrejelzések, a szenvedélyes beszédek és ígéretek, az égő erdők, a víz alá került országok, a rekordhőmérséklet és a kitelepített milliók ellenére a világ vezetői továbbra is hátradőlve nézik, ahogy a szemünk előtt ég a világ. Az éghajlati és természeti válság nem valami távoli fenyegetés, amit unokáink a még fel nem fedezett technológiával fognak megoldani.

2) „Bizonyos mozgalmak” megpróbálják kisajátítani és „szexi, trendi politikai termékké" tenni a környezetvédelmet - mondta a magyar külügyminiszter.

Politikailag vagy ideológiailag nem lehet fűteni és főzni.

Hja, ez egy olyan világ, hogy a CO2 kibocsátási kvótákat az országok úgy adják-veszik, mint egykor a templomoknál a búcsúcédulákat.

A teljes, 2 órás adás csak a patronálóknak érhető el.

Become a Patron! 

Akárhányszor járok a budapesti reptéren, ezen a szakaszon a kijárat felé ez az arány. Pedig a bőröndkiadás még odébb van, és a lépcsőzés élethosszító hatású. Dehát amondás úgy tartja: 100.000 légy nem tévedhet!

A kép amúgy Athénból visszajövet készült. Megfogadtam, hogy nem írok beszámolót az idei Spartathlonról, nem is lenne miért, szép, szordínós, eseménytelen futás volt, meglepően kellemes hőmérsékletű éjszakával, hullócsillaggal. A 9. teljesítés zsinórban. A DUV szerint a 30:54 eredmény age graded performance-ként 29:35-nek felel meg, na tavaly annyit futottam, így öregszem.

Nem strapáltam magam, fáradt is voltam a három héttel korábbi Thermopülai-Spárta 420 km-től. Kicsit hosszabb, mint a Moab, kicsit sem szervezett, zéró hírveréssel járt, mondjuk századannyiba se került, de legalább én fizettem. 

De az agyonkoptatott versenybeszámoláson kívül egy-két dologra kitérek. Mókás és szomorú egyszerre. A végén képgaléria!

Ezt a képet Kiss Laci pilóta / futó barátom készítette az utasszállítója pilótafülkéjéből. Jól kivehető a Korinthoszi-csatorna és a verseny útvonala is a tengerparton.

A SÖR NEM AZÉ, AKI FUT

A sztori:

91 km-nél, a régi Korinthosz romjainál levő csekkpontra rongyoltam le. Hőség volt, és már nem esett jól a CP-ken levő egyhangú víz-narancslé-kóla kombó. Isoital nincs a Spartathlonon, néha elvétve látni a pontokon palackos Lucozade rettenetet, ragacsos és savas energiaital.

Szénsavasat és keserűt kívántam: tonikot vagy sört. A pontra, ami két taverna közt van egy lejtőről lehet érkezni, a perspektívámba beesett egy SP magyar csapatos póló. Felnézek, látok egy hölgyet, mondom:

Szia, meghívnál egy sörre? Visszaadom a pénzt vagy visszahívlak a verseny után.

Válasz kategorikus:

Nem. A férjemet várom.

De legalább annyira elutasító volt, mint a Születésnapomra versben:

Intelme gyorsan, nyersen ért

a „Nincsen apám” versemért,  

a hont  

kivont

szablyával óvta ellenem.

Oké, gondoltam, várod, és? Intenzív, megfeszített várakozás, amibe tizenöt másodperc zsebben turkálás vagy 30 másodperc pincértől rendelés nem fér bele?

Úgy, hogy addigra már 9 és fél óra eltelt a versenyből, volt addig 2 nagy találka pont, régi Korinthoszon nem is lehetett hivatalosan találkozni a futóval.  

Ej, ej, neked sincs semmi keresnivalód egy ultraversenyen, sem kísérőként, sem közönségként. Bár nem tudom, ki a férjed, de az előző 10 kilin csak előztem és magyar futóval nem találkoztam, várhatod még félórát, nyomjad csak, intenzíven.

Félreértés ne essék, ez nem rólam szól, nem hepciáskodom, hogy "nekem ez a sör jár". Nem az én jóllétemről szól a dolog, nem is a SP magyar csapatról, hanem individumokról, azon belül viselkedéstípusról. Egy hozzáállásról, ami testidegen futóközegben. A magáról kiállított bizonyítványról.

Egy amatőr futóversenyen, pláne ultrán nincs helye antipátiának vagy bezárkózásnak, függetlenül attól, hogy kísérővel vagy szólóban fut az ember. Márkus Öcsi 2019-ben Bódis Tomi begörcsölt japán ellenfelét masszírozta a csekkponton, mikor egymást üldözték.

Ha a Szijjártó Péter előttem esne össze a maratonon, akkor felsegítem. Ha a Németh Balázs elejti a kulacsát, utánaviszem és jó futást kívánok. Miközben kínosnak érzem, hogy egy híradóban (a Híradóban, "híradóban", ahol ő anno "hírolvasó" volt) szerepeltem vele a Budapest Maraton kapcsán - de ez a szerkesztői önkény / szabadság. (54. perctől)

És de bizony: egy ultraverseny belülről simán kívánságműsor, mert az adott helyzet, a futó homeosztázisa a lényeg: mit kíván, mi lendíti tovább.

És ezen szükségleteit vagy a csekkpontról kielégíti, vagy ha mást kíván, akkor kér és/vagy megoldja (vásárol).

A bámész dolga a rendelkezésre állás, a futóé pedig a mobilitás fenntartása. Függetlenül attól, hogy van-e kísérője vagy nincs. A kísért futónak is lehet olyan 25-40 kilométerre, amikor nincs ott kísérő, és kerülhet olyan helyzetbe, hogy kérjen vagy vásároljon.

Szóval ilyen hozzállással még nem találkoztam, pedig 13 éve ultrázom. Ez is egy nívó. De kivétel.

A sztori folytatása:

Gondoltam, asszonyom, akkor bazdmeg a fűnyíródat.

Lenyúltam egy kóláért, beleraktam egy csipet sót, zutty le, de azonnal fel is jött. És minden más az előző két órából. A ponttól 5 méterre egy trafik oldalában kihánytam. Abban a pillanatban kinyúlt a trafikos keze egy vizespalackkal. Mondom, köszönöm, lehetne esetleg mást, tartalmasabb italt választanom? Persze, bármit. Egy jó cukros, taurinos Monsterral mentem tovább. Remélem a hölgy látta a mintát.

Ami kezdetben bosszantott, a következő huszonnégy óra alatt szórakozatott. Röhögnöm kellett, ha erre a reakcióra, erre a jelenetre gondoltam. Szóval végülis jó, hogy így történt.

Talán ugyanezen hölgynek vagy másnak viszonylag népes társasága volt a SP magyar csapatos pólók alapján. Sok órán át mindig feltűntek a pontokon, amerre jártam, vélhetően a férjet követték előremenve, várakozva. Egyszer nem hallottam, hogy tapsoltak volna bármelyik bejövő-elmenő futónak (nem nekem, nem igénylem), biztatták volna, kérdeztek volna, informálták volna.

Magyaros intorvertáltsággal és zárkózottsággal ültek koszorúban a tavernákban vagy álltak kisterpeszben a pontokon. Tényleg nem értem, mit keresnek egy versenyen. Nem fogok kiselőadást tartani a futóetikáról, altruizmusról, sporttársiasságról. Vagy érzik, vagy nem. Legalább kereplőjük nem volt, egy plusz pont oda.

Vélhetően - legalábbis érkezett ilyen visszajelzés egy magyar futótól - berágtak a bemutatkozó / beharangozó írásomra (Egy verseny színeváltozása), amiben érintettem pár érzékenyebb kérdést a Spartathlon kapcsán.

Sajnos ez a magyar futó sem értette a dolgot.

Aki meg akar sértődni, az keresi az alkalmat, hogy megsértődhessen. Pont annyi energiába telik érvelni, gondolkodni, visszajelzést adni kulturált módon, mint megsértődni.

De mindenütt megfigyelhető korszellem, hogy a tömegek a megértést (gondolkodást) az átélésre cserélték. Legyen az pártszimpátia és voksolás vagy éppen verseny. 

Volt, aki szóban vagy írásban az elmúlt hetekben fontos és jó észrevételeket tett, ezekben értelmes párbeszédet folytattunk, pl. Korányi Balázzsal, hogy minden változik, és ezt számon kérni nem érdemes, felesleges. Én is beszálltam valahol, előtte már ment 20 évig, azalatt is változott. Elfogadom. Beszéltem mással a kísérésről, ami valakinek közös élmény, szerintem meg a haldoklásban vagy a születésnél van értelme, de amikor magunkat méretjük meg (nyelvvizsga, felvételi, randi, szex, futás, stb), akkor minek a kísérés?

De ez az egész írás úgy alakult, hogy nem akartam írni semmit, hanem unszoltak, hogy válaszoljak a bemutatkozó kérdésekre, amit megtettem végül.

Szóval nehogy már egy kért személyes véleményt kelljen magyarázni. Aki vitatkozni akar vele, tegye megfelelő színvonalon, terjedelemben, átgondolva.

Amúgy érdekes statisztikát láttam a DUV-on: 2015 óta a legkevesebb célbaérő volt, 181 futó / 355 induló, 51%-os teljesítési arány. 

Meggyőződésem, hogy nem a kísérés fontos egy újoncnak, hanem az ismeretek elsajátítása.

A) pályaismeret. Vagy az alapos bejárás vagy egy olyan ember, aki pontosan elmondja szakaszról szakaszra, hogy itt gyorsíts, ott takarékosan, itt erős lejtő, ott döngölt út, mire készülj, milyen etapokra oszd fel fejben a távot. Hogy a hegyről lejövet 10 km erős-könnyű lejtő, ott muszáj nyomni, hogy a spártai főúton 208-ig brutál emelkedő, de utána 10 kili lejtőzés, hogy Malandreni (139) után oda kell lépni, mert nagyon futható az út stb.

B) önismeret. De főleg: az öntovalendítés képessége. Nem hiszem, hogy egy UB-val és egy Korinthosszal ezt meg lehet szerezni. Sokan ilyen track recorddal jelentkeznek. 

C) táj/klímaismeret. Egyszerűen el kell jönni több  más görög versenyre megszokni a dolgokat. Nemcsak szebbek, de kihívásokkal teliek.

Ami a SP magyar csapatot illeti a visszatérőkből csak én értem célba, mindenki (12 ember) újonc volt. Quod erat demonstrandum - már ami a verseny színeváltozását érintő posztomat illeti. Az eloszlás még érdekeseb így: az újoncokból 30 órán belül, egy 32:38, a többiek 34:30-on túl értek be kicentizve / biztonsággal.

Még említésre méltó: a görögök ismét megmutatták a filoxeniát.

55-nél Agioi Theodoriban a kisboltos tonikot, grapefruitlevet adott, békésen tűrte, hogy a hideg padlón üljek, hátamat a még hidegebb hűtőnek vetve.

Szokásos napnyugtás pontomon, 110-nél Soulinariban az öreg tavernás néni már adta a sört, mint minden évben, csodásat beszélgettünk a gyerekekről görögül.

139-nél Malandreniben a helyiek voltak proaktívak és kínáltak meg.

148-nál Lyrkeiaban a szokásos nagy pont, még a közért is nyitva, tej ki a hűtőből, a boltos nagyvonalúan ajándékba adja.

185-nél Arcadia Zevgolatioban a hajnalban nyitó pék biztatott, hogy csak válasszak, és hogy akkor mit kérek még a bougatsa (galaktoburek) mellé. Eszpresszót, asszonyom!

223-nál ételkölteményt rögtönöztek két egymásra rakott toastkenyérből (szegény ember szendvicse). 

234-nél a Voutiani benzinkúton a kutas előzékenyen szalad sörért, viszont 2.20-ra lehúz, ami egy markáns ár.

De említhetném Yannt, a francia futót, akit az említett korinthoszi eset után levettem 10 euróval, hogy legyen nálam pénz. Szó nélkül adott, értette a dolgot, szépen finiselt 35 órával. A 10 euróból menet közben elpattintottam négyet, két liter tejre.

333 volt a rajtszám, numerológiailag az 9. Hogy visszamegyek-e a 10. finisre jövőre, vagy pont hogy megtartom a jubilálást következő évekre, még nem tudom. Néha nem tudom megmagyarázni magamnak, miért futok ultraversenyt. És azt sem, hogy baj-e vagy sem, ha ez automatizmussá vált.

Egyfelől ha automatizmus, akkor reflektálatlan, belülről fakadó, egylényegű, tehát ösztönös.

Másfelől, ha automatizmus, és nincs mögötte gondolat vagy szándék, akkor agyatlan rutin.

Passz.

És akkor egy kis képgaléria.

A verseny előtt pár napot Hiosz szigetén töltöttem, ez a török partoktól pár kilométerre van, csodálatos hely, csak a déli részen terem egy speckó pisztácia fafaj, a maszticha, amiből likőr, rágó és fogkrém alapanyag készül. Ebből él   közel ezer éve óta a sziget, és csak itt nő ez az évszázadok alatt kikísérletezett fafaj. Itt született Homérosz. A sziget szerencsés fekvése miatt mindig zöld, még a legdurvább hőségben is.

A maszticha-falvak házai sajátos vakolattal-festéssel készülnek. Én ilyen tripeken a bérelt kocsiban alszom, a tengerben mosdok, egész nap megyek, este eszem. Athénból szinte minden szigetre napi 5-6 járat van jópofa légcsavaros gépekkel.

Vissza az SP-hez. A legnagyobb király Földesi József Föci volt, aki Nagy Miklóst kísérte. Korinthosznál bungee jumpingolt egyet, amíg várta futóját. Tehát nem a verseny után, hanem alatt!

Üde színfolt volt és nagyon örültem neki illetve a célbaérésének: Csizi, a sóföldi patikus, ide kattintva szép poszt róla. Alias a székely spártai. Kevés nála alázatosabb, udvariasabb, kedvesebb ember létezik. Ja még Janika.

A spártai futóklubom elnöke, Jorgosz, maga is idén először teljesítette a SP-t, hazafutott. Az ő története különösen szép, negyed évszázada kamszként egy volt a sok spártai bringával bekísérő gyerek közül. Egyszer a verseny 15x teljesítőjét Seppo Leionen kísérte be. Idén Seppo kísérte be őt. A baloldali képen Jorgosz Seppo mögött balra. A jobboldalin Jorgosz koszorúval, mellette jobbra Seppo.

És Jorgosz a gálán:

Marios, a legtöbbszörös görög induló (24-ből 14 finish), aki már évek óta nem fut, de díszoklevelet vett át. Ő lett volna az ULTRA egyik főszereplője, ha nem bassza át a stábot, s így a film dramaturgiáját. Kár érte.

Katerina és az elnyűhetetlen norvég, Eiolf - jön ide jövőre megnézni a norvég klasszisokat a vébén. Előbbi a SP orvoscsapatának vezetője, az ő segítségével tudtuk kórházba vitetni Erős Tibit két nappal (!) a célbaérés után teljesen kifacsarva. Addig nem akart.

Doukas és Alex, előbbi Tsiakiris elnők fia. Tsiakiris 18 évig volt a SP elnöke, rendbe tette, fejlesztette a versenyt. A két jómadár évek óta Race Officialként autózgat, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy végig zrikáljanak a kocsiból, de persze néha meg is itatnak Mythos sörrel. Ha a ilyen "csalásra" gondolt az egyik magyar induló, aki kiszállt és erről posztolt, akkor vállalom, mert a szervezők is benne vannak.

Somiya Toru a 2. helyen ért célba, óriási reszpekt a japán srácnak, full egyedül tolta eszement tempóban, mögötte másfélórával lemaradva ért be kísérőivel Ishikawa, az idei Badwater és egykori SP bajnok. Szorokint 2017-es futását idézte fel, akkor is kísérő nélkül futott és nyert a litván.

Somiya a pontokon kikereste az előreküldött csomagját, kibontotta, kiporciózta a port a vízbe, felkavarta, megitta, elvitte a szemetesig, meghajolt a pontőröknek és futott tovább. Bődületes időt futott ő is, a verseny valaha volt 4. legjobb idejét, oké 2:16-os maratonista. Zisimopulos, aki idén is nyert 6-7 km-t eltévedt (nemtom, hogyan, amikor rakat kísérője volt és ismerte a pályát), és ha az nincs, megdönti Kouros rekordját.

A befutó után lefeküdtem az árnyékba a főutca pázsitján, 34 fok volt, a láz még melegített pluszban, szurkoltam kicsit, aztán elmentem a város határába az eperfás kedvenc éttermembe. A ház napi ajánlata a párolt kecske volt, kértem még a kedvencemet, a cukkinifasírtot és a megbolondí†ott saganakit (sültsajt szezámos mézes bundában). Tintoretto középen befigyel.

Visszafele Andriskára bukkantam.

Mondanám, hogy hiányzott Andriska, de Büki Tivadar (akinek a Pink Floyd pólót köszönhetem a Sakura Michi alatt cseréltem vele) most is csodás szobatárs volt, akárcsak Japánban egykor. Úristen, mennyit röhögtünk! Most rajta a kalap.

Másnap Spártában volt minden, mint a búcsúban. Csak előkerült a népviseletes fotós! Szentendre házhoz jött.

Athénba végre bemerészkedtem, évek ótanem tettem ilyet, undorító büdös, folyamatos motorzaj, turistahordák. De szerencsére a sörgyárból átalakított kortárs művészeti múzeumra senki nem kíváncsi, pedig elég impozáns és jó a felhozatal. Na az első néptelen teremben mi volt? Trianon és pilisi szívcsakra kiállítás szórakoztató, ironikus felhanggal.

Pár teremmel arrébb egy alkotó instant állampolgárságot kínált a világ minden országába. A csomagokra rá volt írva, milyen előnyökkel, jogokkal, kötelezettségekkel jár, ha ezt választja valaki (nyilván egy szegény menekült, bevándorló). Ironikus ez is, de keserű és kemény pirula egyben.

Az utolsó teremben egy művész a családja egész éves szemetét állította ki szépen szortírozva típusra, fajtára. Számos zsák még érintetlenül állt, a művész egy nagy asztalon dolgozott közben rendületlenül, hogy a maradékot is feldolgozza.

Aki kellemes klímában, szép helyen, jó pályán, remek emberekkel akar futni, főleg a méregdrága Tel Avivban 4 csillagos szállodában 30 dollárért / nap, akkor menjen Gilad Krauz barátom Spartanion versenyére Izraelbe január 5-én. Itt futott Szorokin 12 órás világcsúcsot idén. Haifa, Akko, Jerikó, Ramallah, Betlehem, Jeruzsálem - mind közelben.

És végül az ULTRA family reunion keretében Athénban járt Herbert (kiesett infleunza miatt) és kísérője, Anett!

Gilles-ék is ott voltak.

See you next year / sometimes.

Ui: egyszer majd írok a Thébai Szent Seregről, ami 150 meleg férfi katonapárosból állt, és akiknek nagy szerepük volt az i.e. 4 században, hogy megtörjön a spártai katonai hegemónia, egy darabig. Szóval a spártai 300-akkal szemben volt egy thébai 300 is.

Elindult a 3. évad és már az arcképcsarnokból is látszik, hogy egy adás bőven túlmegy a laza hatperces kocogásból álló egy órán. De sebaj. Így bukik meg egy előzetes koncepció: a valóság jobb rendező.

Az előző két évadban az élet különböző területeiről ismert személyiségekkel beszélgettem, akiket a futás mégis összeköt, és felfedi az embert az imidzs mögött. Akik fontos és értékes dolgokat tettek le a kultúra, sport, gazdaság, tudomány asztalára.

Most civilek jönnek, akiknek szintén sajátos történetük, hozzáállásuk és hátterük van. És akiket a mozgás, a sport szintén összeköt. De főleg: példát mutatnak. 

Folytatódik az édeshármas. A Ronyecz Mária-hangú Cseke Lilla és a Szőke Ciklon Garai Ágnes ismét lecsap, én meg csak pislogok, mint Rozi a moziban. 

Mi történik a futótáborban? Atléta-tinder, azaz csajozás és pasizás edzésen, versenyen. Valódi vagy csak képzelt futókalandok és kalandor futók Meg ami felé közben elkalandoztunk. További szaftos sztorik, agymenések, szócséplés, pusztba kiáltás, befeketítés, utalgatás, fumigálás!

Become a Patron!

Mivel a Spartathlon Magyar Csapat kérte, hogy írjak bemutatkozást, egy kicsit átgondoltam azt a 10 évet (ebből egy elmaradt a Covid miatt), amit a Spartathlonon töltöttem, töltök. 

Két fiam (18, 7) és két lányom (2, ½) van. Eddig nyolcszor finiseltem zsinórban, ez lesz a kilencedik Spartathlonom. A spártai futóklub (Σπαρτιατες Δρομεις) tagja vagyok a Sashegyi Gepárdok mellett, így hazafutok. Idén már párszor voltam ott. Nemrég lettem 42 éves, három hete 420 km-t futottam (+ az eltévedések) az én kedves görög helyeim között a Thermopülai-Delphoi-Spárta útvonalon. Erről múltkor írtam.

Kísérőm sosincs (nekem erről mindig a majmok szőranyája vagy pótkerekes gyerekbicikli jut eszembe). A szervezett segítséget nem is tudom értelmezni a futás keretrendszerében.

Nekem egyedül többet ér, szebb. Erről is már sokat írtam. Értem, hogy élmény grupettóban futni, de ezt talán egy szervezett eseményen kívül kellene csinálni. Lásd emlegetett Lőw Andris kérdését 2019-ből. Kicsúszott a szintidőből, és látta párszor Kovács Ádámot a találkapontokon. A látottak alapján a verseny utáni hétfőn Ádámtól azt kérdezte:

Jól gondolom, hogy már szorítottad össze jobban is a fogadat, mint most a hétvégén?

Apropó Andris. Jó régi kép, és remélem nem haragszik, ha kirakom. Végülis official Spartathlon fotó a spártai fotóklubtól. Talán 2015, Athén külső, 7:43. Andris könnyít magán.

A kísérés kérdése nemcsak a bizonytalansággal függ össze, de a van-edződ?-kérdéssel is. Mielőtt valaki divatból, csoportnyomásból, vagy csak puszta fejlődési igénnyel edzőhöz fordul, célszerű lenne alaposan, sok-sok önmegpróbáltatáson át kutatni magát, levonni belőle tanulságokat, és újra és újra készülni, (ultra)futóeseményeken részt venni.

Az önismeret elég jó edző, ehhez már csak tanácsot érdemes kérni avatottaktól. Már a delphoi jósda hét feliratának egyike is ezt szorgalmazta (Ismerd meg önmagad!). Ebből a felszólításból táplálkozom tudatlanul-tudva, amióta futok. Egy másik pedig sommásan: Semmit se túlságosan! Tarts mértéket!

A nemzeti besorolásokat nem értem ezen a versenyen. Hogy van helye ennek egy olyan versenyen, ami egyszerre - persze illuzórikusan - származtatja magát a pánhellén eszmékből és a nemzetek feletti - újkori - olimpiai gondolatból? És mi az, hogy német, japán, magyar, argentín csapat?!

Magyarán amikor a futár Athénból Spártába szaladt segítséget kérni, akkor bár különböző poliszok seregei mentek vagy épp nem mentek harcolni Marathónhoz, de a lényeg a momentumnak (és mint kiderült: a történelem évezredeinek) szóló homogenitás volt: hogy most egy célért jöttünk össze egy közös seregbe, és mindegy, hogy te argoszi, thébai vagy attikai vagy.

Nem hajszolok csúcsokat, nem különösebben érdekel az idő, a helyezés vagy a hovatartozás, a futóeseményeken (magam nem hívom versenyeknek ezeket). Sokkal inkább figyelek oldalra,mint előre vagy hátra: a kaland, a táj és benne az ad hoc szituációk érdekelnek, magamra figyelek, és ha tudok, biztatok másokat akár a saját „eredményem” kárára (lásd, Ultr'Ardeche 222km, Maráz Zsuzsi).

Futok, ahogy tudok és ahogy kedvem van és majd kisül valami. Ezek a szabadság koncentrikus körei: mehetsz beljebb és kijjebb is. A futással foglalkozva lehetsz topversenyző is, vagy hobbista, vagy csak érdeklődő, megfigyelő, résztvevő. Rajtad áll.

Futni csak saját koordinátarendszerben, a magam elégedettségére jó, érdemes. Nem kifelé, nem közönségnek, nem közösségi platformoknak, szponzoroknak. Akkor jó, amikor önazonos. Amikor azt mondhatom: ez megérte. Senkivel és semmivel nem kell összevetni. Sok élményt kívánok mindenkinek! 

Become a Patron!

Amiről szólni szeretnék, az a Spartathlon színeváltozása, mind a szervezők, mind a résztvevők oldaláról. Senkit sem akarok elkedvetleníteni vagy bántani. Van egy görög mondás:

Ha az Akropoliszt viharban letakarnánk, akkor nem látszana milyen ilyenkor.

Szóval kellenek a viharok, nézetkülönbségek, eltérő vélemények, hogy megismerjünk különböző beállódásokat. Mindig vannak kivételek, amik itt jönnek általános, tapasztalaton alapuló megállapítások.

Azt hiszem, elég jól ismerem a versenyt és a hozzá kötődő személyeket. Évtized alatt bejártam Görögországot versenyeken át és versenyen kívül (most is onnan írok, egy szigetről), rengeteg helyet ismerek, évi sok alkalommal utazom oda, a Spartathlon pályáján éjszaka lámpát se kapcsolok, annyiszor voltam ott, nemcsak a versenyen.

Más versenyt, más mozit nézek már évek óta, mint jó pár induló.

Az ultrafutó szcéna 6-7 évente le/kicserélődik, a régiekből sokan lemorzsolódnak (sérülés, élethelyzet, más célok), új belépők jönnek. Az ilyen evolúció az amatőr ultrasportban természetes, és a Spartathlonra is igaz. Ahogy a korszellem változik, úgy változott a verseny és annak résztvevőserege.

Mára ez a verseny - és nem az útvonal vagy a köréje fonódott kultúrtörténelem - az elsekélyesedés felé gravitál. Egy drága bakancslistás presztízsverseny lett, egy kötelező szintlépés (milyen szint és mire kötelez?), kb. mint egykor az ironman ("az az igazi ember, aki vasember").

Mint a többi mágnesként vonzó zászlóshajó-verseny (UTMB, vagy a csapatoknak az UB), a SP szervezői is megengedhetik maguknak a szervezők, hogy a vaskos és inflációt egyáltalán nem követő, nem indokolt évenkénti nevezési díjemelés mellett megszüntessenek hagyományokat (pl. a spártai vasárnapi díszebéd – akkor miért kell hétfő estére rakni az éremátadást és az athéni vacsorát?!).

A lottózás, a listázás sem tartja távol a fuókat: mint a janicsárok, ha egyet levágsz, kettőlép a helyébe. További anomáliák: a nőknek miért lehet könnyített szinttel bekerülni, ha ugyanazt a pályát és időlimitet futják majd a versenyen? Miért nincs age group-kategóriákra átszámolva a bekerülési szint? Stb...

A SP-nál vannak keményebb, szebb vonalvezetésű, kellemesebb atmoszférájú, történelmileg / kulturálisan hasonló módon motivált, normális / reális árral szervezett események. Akár Görögországban, akár máshol. 

Bármekkora szerelem, mégis úgy tűnik, hogy ez egy "touch and go" verseny lett, ahol a külsőség többet számít, mint a bensőség. Megcsinálom, megkoronáztatom magam és megyek tovább. Ez a verseny régen tényleg jobb volt. De nem akarom elvenni a friss futók izgalmát, nekik jó lesz.

A "touch and go" jelleg miatt a verseny árfolyama mesterségesen felfutott, lottózás, várólista, elit-eredménnyel bekerülés. Kétszer drágább, mint bármilyen hasonló görög ultraverseny - miközben egy non-profit szervezet rendezi a helyi Soros Alapítvány (Stavros Niarchos Foundation) segítségével. A szervezők is felébredtek pár éve, lett SP app, saját nyomkövetés.

A 2010-es évek elején még volt abból a szellemiségből, ami a '80-90-es években formálta ezt a versenyt, és amiről Lőw Andris tud mesélni sokat. Nemrég kifejtette nekem, hogy az ultrafutás (még mindig) egy kvázi-amatőr sport, tehát a futás szeretet motivál. Azzal példálózott, hogy 1996-ban Kouros 48 órás versenyének 24 órás splitje 285 kilométer volt, amivel még most is az első 20-ban lenne az all-time időket nézve. Ugyanakkor az eredmények nagyot nőttek (Cudin pár éve még 24h EB-t. tudott nyerni 256 km-rel, amivel idén csak 21. lenne, sőt idén ketten is 300km felett futottak). Szóval a pénz nem jelent meg dominánsan, sokkal inkább az egyéni motivációk, a kiugrás / felmutatás fontossága. Amivel nincs baj, abszolút tiszteletreméltó. De ez melléktéma itt.

Andris sem lesz ott idén, állandó szobatársam, ahogy jó pár régi spartathlonista is el-elmarad már. Elfáradtak, megöregedtek, megváltozott az élethelyzetük, kilugozódtak, nem futnak, vagy más felé orientálódnak - sok oka van. Markus Thalmann, Ari Mustala, Seppo, Marios Fournaris - csakhogy néhányat említsek.

Ez a verseny kinőtte magát, és nem tud a hagyományok miatt bővülni, de visszatérni sem tud a gyökereihez. A kereteibe sem fér már.

Ha valaki az én „felelősségemet” firtatná – jogosan - ebben a verseny körül támadt hype-nak (régen volt 5-8 magyar induló, ma lenne 50 is, ha a nem lenne 25 fős kvóta), az ULTRA filmemmel nem a verseny reklámozása volt a cél, hanem emberi történetek megmutatása a kultúrtörténeti tájba helyezve. Ha más következtetést vontak le sokan, ahhoz nekem nincs közöm.

Itt találtok sok ingyen megtekinthető extrát, amit az ULTRA kapcsán készítettünk a stábbal. Portrék, útvonal film, és az alapító John Fodennal folytatott interjú.

A kevés visszajáró veterán ethosza, történetei és szellemisége nem hagyományozódik tovább a gyorsan cserélődő, heterogén mezőny miatt. Ez van, bár én pont ezért szeret(t)em ezt a versenyt, valamint a tájakhoz kötődő históriákért, ma is felkereshető régészeti lelőhelyekért. 

A pálya sem nem túl szép, sem nem túl nehéz, bár elég hosszú, néha lélekölő, és az elején vannak patent szintidők, de ehhez nevetségesen gyakoriak a frissítőpontok, pláne ha még kiszolgáló személyzet is halad a futóval.

Viszont óriási kulturális-történelmi vonzásköre van - és a résztvevők nagy többsége épp erre nem igazán fogékonyak, nem kíváncsiak.

Politikusnyelven fogalmazva: reményeimet fejezem ki, hogy ez változik.

Ezeket érzékelem: akkor sem kíváncsiak a futók – jöjjenek bárhonnan - a kulturális vagy természeti kincsekre, ha nem a kötöttpályás versenybusszal, hanem bérelt autóval utaznak.

A "nagy szám" a Korinthoszi-csatorna - amitől valóságosan sziget lett az átvágott Peloponnészoszi-félsziget - miközben csupán egy 140 éves mérnöki mutatvány, szemben 2500 éves műemlékekkel.

Egy kezemen meg tudom számolni - és az inkább egy fűrésztelepi munkáskéz -, hogy hányan mennek el ide-oda a verseny előtt vagy után, vagy kérnek tippet, hogy mit nézzenek meg, ha már itt vannak Athénban, Spártában, Nemea környékén, stb. Merthogy ez egy egyhetes banzáj, idő volna rá. Értem, hogy egyesek szabadsága korlátos, de ha már ennyit áldoznak rá pénzben, időben, miért nem nyújtják meg egy-két nappal?

Vagy csak bevillamosozni Athén belvárosába. Vagy mi van Glyfadában, Voulában a pályaszállásnál. Vagy Elefszinában, ami 20 kilométerre Athéntól, közvetlen a verseny útvonalán. Ez az ókori misztériumok csodás romokkal megtűzdelt helyszíne. Nem mellesleg 2023-ban Európa egyik Kulturális Fővárosa lesz Veszprém / Balaton és Temesvár mellett.

De még az ételek, a szokások, a természeti látnivalók sem igazán érdeklik a futókat, csak a kötelező turistakörök, meg amennyi a verseny napirendjébe belefér. Girosz, tzatziki, sör, kalimera.

Paradox az egész, mert mindenkit a történelmi ív (meg a verseny presztízse) és a hozzá kapcsolódó kulturális vonatkozások tüzelnek fel. A hivatkozások és fogadkozások szerint mindenki a futár útját szeretné bejárni, eljutni a Királyig (nem a csepeli temetőbe).

Mégis: a spártai főutca ajándékboltjában másnap tömegek tolonganak hűtőmágnesért.

Sorban állnak a Leónidász-szobornál egy emlékképért. Egyszer tanúja voltam, hogy egy olasz és egy brit futó konkrétan dulakodni kezdtek, hogy ki érkezett előbb a sorba (!) fotózkodni.

Elmennek a verseny utáni délelőtt a primitív "tradicionális" alsógatyás 1 mérföldes after-futásra a szobor mögötti atlétika pályára.

Viszont: az atlétika pálya mögötti az ókori Spárta romjaiért már nem tesznek két lépést.

Vagy nem autóznak el az 5 km-re levő, elképesztő kilátással bíró mystrasi fellegvárba és különböző vallások kultikus központjába, ami kiszolgálta a bizánci, az ottomán és a velencei érát is. Vagy a spárta környéki falvakba, vagy...

Látszik, hogy másért fontos sokaknak a SP. Keveseknek meg megint másért. Nincs ezzel baj, a reményeim továbbra is ki vannak fejezve.

Pál apostol (leánykori nevén Saul) épp a korinthosziakhoz írt egyik levelében mondja: „ők a hervadó koszorút akarják elnyerni a versenyben”.

Ami viszont rendkívül visszás, a következő. Akinek nem inge, ne vegye gatyára!

Mindezek mellé ma rémes online zaj, önmarketing, felszopás, beharangozás, egyszóval medializálás járul. A sok felkészülési és verseny közbeni mozzanat közvetítése. Meg a lecsengetése.

Tele az internet szeretetéhes és érvényesülni akaró attention junkie-val, akik figyelmet kérnek a közhelyesre, a személyes, alkalmi csacskaságaikra, a semmire. Ez ment Horatiusnak a nugákkal, de az egy más kávéház. Hol itt az alkotás, az egyedi, a szemléletformáló? Bármi új, lényeges, fontosak a közlése?!

Aztán ott a SP mint brand kiaknázása, abban sütkérezés, arra hivatkozás, turnézás.

Mintha nem magunknak csinálnánk.

Mintha az átélést lízingelni, sőt privatizálni kéne a közönségnek.

Mintha a teljesítmény leadása meg sem történne közlés nélkül.

Mintha úgy nem lenne érték, ha nincs előzetes-közbeni-utólagos hírverése. Ez amúgy nemcsak a SP-re jellemző, hanem bármilyen eseményre. A követőket, „szeretőket” etetni kell. Csak mondom, hogy a zenében a szünet (csend) is a zene teljes értékű része, nélküle nem is lenne semmi, csak hangtorlódás.

El tudom képzelni, hogy mindez az SP felhajtás mennyire idegesítő lehet a nagybetűs atlétáknak, de neki számos kreált problémájuk is van, amit magukban kéne megoldaniuk, nem az ultrásokon leverni.

A versenyre és a versenyprogram által írt menetrendre ráfeszülnek a résztvevők. Feszülnek - elég megnézni a rajtnál az arcokat, mosolyognak, de az pengemosoly - mintha kivégzőosztag előtt állnának. Hajnali 4-kor már az ajtókat csapkodják a hotelban, pedig hatkor indul a busz a rajthelyre. Nem alszanak előző éjjel. Semmire nem tudnak gondolni az előző napokban, csak erre.

Ez hogy lehet? Ennyire stresszelő, központi kérdés egy másfélnapos futókaland? 

Számos futó, akik elvileg sokat tréningeztek, sokat áldoztak a hobbijukra, amit szeretnek, elkötelezettek és boldogok, hogy itt lehetnek, mégis olyan arccal rajtolnak, mintha nem a kedvelt szórakozásukat űznék, hanem az életük múlna rajta.A nagy dobás. A menny vagy a gyehenna. Ráadásul többnyire sleppel vannak megtámogatva, tehát kipárnázva futhatnak.

És ott vannak még a "katasztrófaturisták", akik jófej szurkolásnak hiszik a dudálást, kocsiajtó-csapkodást, kereplést, zászlólengetést. Itt van már a dáridó.

2013 óta évente írtam valami hosszú személyeset a versenyről, ott meg lehet figyelni az én evolúciómat, hozzállás-változásomat is a gyűlölöm-szeretemtől kezdve a megbékélésen át a keményen megfutott versenyen keresztül egészen a rutinba süllyedésig. Mindegyikről írtam, visszaolvasható. Nem látom értelmét már továbbragozni posztokban.

És akkor miért megyek?

Én ahhoz a futóminoritáshoz, ahhoz a baráti maghoz és ahhoz a kultúrtörténeti szellemhez térek vissza évről évre nemcsak a SP-re, de más görög versenyekre és vidékekre, ami engem 2013-ban megérintett, és amiért filmet készítettem róla. Amiből a mindennapi futásaim táplálkoznak. A többi járulékos dolog, sallang. Értem őket, de nem értékelem.

Végül nem magamat, hanem a Spartathlont jellemzem három szóval: túllihegett, túlárazott, túlmutat önmagán.

Azaz ebből kiindulva menjetek más görög versenyekre, minden értelemben jobban megéri. A rock 'n roll az tényleg nem egy tánc, de a Spartathlon csak egy verseny. 

Ez egy futókalandról írt história. Nem felmagasztalás, nem teljesítmény-faszverés, nem legendagyártás - illetve az, de a görög tájnak, útvonalnak, romoknak, embereknek. Fizetetlen propagandistájuk vagyok, "vezető elemzőjük".A futásaim csak apropók ahhoz, hogy a kultúrával, a nyelvvel és a helyiekkel érintkezzem.

Azokhoz képest, akik Los Angelestől New Yorkig futnak, vagy végigmennek egy komplett hegység vonulatán, vagy a háztömböket kerülgetnek egy hónapig a Self-Transcendence 3100 Mile-on, akik 250km felett futnak 24 órán át, satöbbi: ez az egotrip semmiség.

LÉPCSŐHÁZI GONDOLATOK

Egyfelől nem értem (bár igazából értem), hogy miért nem lehet csendesen futni. Csendesen készülni, megcsinálni, esetleg utána írni róla - már ha és akkor, ha van a szokásos adatközlésen túl bármi érdemleges mondanivaló. Ritkásan hírt adni, szordínósan tenni-venni a kis futóvilágunkban.

Miért kell mindennek megágyazni, heteken-hónapokon át felszopni, habosítani, folytonos figyelmet generálni, majd utána ünnepeltetni-tiszteltetni magát a futónak?

Szinte már a hencegés kategóriája, ami egy figyelmes olvasatban kioltja magát a teljesítményt. Persze önmarketing, lájkbajnkoság, követőduzzasztás, önsimogattatás, mindennapi megerősíttetés.

Kevés olyan embert vagy sportoló oldalt tudnék mondani, aki önmagán túlmutatva közöl, feltár, megmutat, körüljár dolgokat, és nem közléskényszerben utazik. Akinek az "én-én-én" böfögésen kívül van értelmes, értékes, permanens mondandója.

A nagy hangzavarban sok teljesítmény visszhangtalan marad, a jelentékteleneket pedig gyakran felfújják. Mintha a teljesítmény úgy nem lenne érték, ha nincs hírverése.

A hírverésmentes, csendes futáson kívül konkrétan magára a csendre is vágytam. Hogy ne szóljon senki hozzám, csak én szóljak, ha akarok. Hogy a lépteket, a szelet, a tengersusogást halljam csak.

Másfelől, rég nem vágyom magyar versenyekre (idén nem is voltam, csak félmaratonokat futottam babakocsival). Versenyekre sem vágyom túlságosan - futóeseményekre inkább, de azok nincsenek.

A régi probléma: a versenyeken nem mérhetők össze az eredmények, mert a szabályok tágak, a feltételek lehetőséget adnak a sokrétűségre. Lehet menni kísérővel, lehet vinni extra cuccokat, stb.

A futás “valódisága”, öncélúsága, a futó jelenvalósága háttérbe szorult. Akik redukálva, puristán szeretnének futni, azoknak más utakat kell keresni.

Ettől még a versenyek jók, ha az emberi tesztelni akarja magát - már ha érdekli, hogy áll a többiekhez, a tegnapi önmagához és az időhöz képest.

Become a Patron!

Ez volt az első olyan podcast, amiben bevallottan fogalmam sem volt, mi fog történni, mivel és mire készüljek. A dühöngő és agyzsibbasztó nyár közepén, az uborkaszezonban készült - ez a kétértelmű kifejezés a podcastban is előkerül sűrűn. Kifejezetten felkérés miatt jött létre - ezt fontos hangsúlyoznom, egyben elhatárolódnom. Persze jól szórakoztam közben. És ez csak az első rész!

A patronálók az adás első óráját videón is nézhetik, ha a hang alapján nem tudnák elképzelni, mi zajlott... www.patreon.com/nemaze

Become a Patron!

Nem is tudom, mit írjak még bevezetőnek. Szürreális két adás ez, ami úgy indukálódott, hogy a lányok teljesen józanul egy Runner's World rendezvényen firtatták, hogy miért nincs futópletykás adás, miért kell mindig portrézni, meg sporttörténetezni. Legyenek igazi szaftos sztorik, vérmes vélemények, szóömleny és szabad asszociációk. 

OK lányok, the floor is yours. Induljon a futó Muppet-show, amiben a két öreg szerepét a két grácia veszi át, a harmadik én leszek. Cseke Lilla nyert az elmúlt években számos OB-t, UB-t, Dr. Garai Ágnes Szonja pedig idén villantotta meg magát úgy istenigazából, de ők ketten csapatban is jók: a Sashegyi Gepárdok tagjaként maratoni OB dobogóra kerültek. Majd a 100km-es vébén is részt vettek idén szeptemberben, Lilla pedig nemrég tért vissza a 24 órás EB-ről.

Egy letűnt ultrás generáció még jobban eltűnt tagja, aki világra szóló futásokkal (nem) vétette magát észre.

Bács-Kiskun vármegye szép szülöttével, a Bill Pullman és Michael Laudrup hasonmás versenyek egyik esélyesével, az "örök 2. helyezettel" beszélgettünk 2 órában. Na jó, azért nyert is. Meg nem is. DUV-statisztikája itt.

Tizenkét évesen tájfutott, aztán a táj ment, a futás maradt. Kamaszként maratont futott, féléven belül kettőt is. Érdekes, akkor ezért nem jelentették fel.

Dolgozott óceánjárón, volt nyelvtanulással "egybekötött" önkéntes munkavállaló a Yellowstone Nemzeti Pparkban, majd pincér és étteremgazda is Kaliforniában. Az Injinji márka nagykövete. Jelenleg tesitanár Kecskeméten. Augusztus elején beszélgettünk. 

A teljes, 2 órás adás csak a patronálóknak érhető el.

Become a Patron! 

Bő egy hete kezdett bele Kóczán Gábor fotográfus a türelemmel viselt, hosszú tiltakozásába / futásába.

A Jaschik Álmos művészeti szakgimnázium pedagógusa szeptember 9. óta - amikor ráér -, fut a suli előtt, hogy ezzel a szimbolikus cselekedettel felhívja a figyelmet a közoktatás problémáira.

A FB-n közli, hogy mikor protestál, így lehet hozzá csatlakozni egy félórás kocogásra. Például szeptember 20-án kedden 8:15-9.00 a következő session. Múlt héten én is odaszaladtam az Illatos útra és beszélgettünk egy jót mindenki okulására. 

Nem kezdek bele a politizálásba (amúgy minden az, ami a társadalom, az államot alkotó emberek dolga, problémája, ügye), csak iderakok még két képet. Két friss álláshirdetés ugyanarról a helyről:

És egy kordokumentum újrázása (a bal oldali fiatalember ismerős, ugye?):

Apropó: az Illatos út találó nevét onnan kapta, hogy egykoron vágóhíd, szappan- és csontszéngyár működött ott. 

Azért voltak mindezek ott, mert évszázadok óta ez a hely volt a hivatásos budapesti hóhérok lakóhelye (volt még másutt is, ezt a Patibulum blog história-infotainment kétrészes posztja nagyon szépen bemutatja), akik nemcsak kivégzéseknél működtek közre, de a város dögeltakarítói, sintérei is voltak, így szép számú alapanyag keletkezett a szappan- és egyéb gyártáshoz.

Az utolsó rész következik a szemléletformáló sorozatból. Az összes adást és a hozzá kapcsolódó posztokat keresd a Nem Azé blogon illetve a streaming platformokon!

A 9. rész tartalma:

Lejjebb egy összefoglalót olvashattok az adássorozatról és hasznos linkeket is találtok, ha elmélyednétek a tesiben. Itt van pár a közelmúltból:

• Lesújtó NetFit-mérések
• Mindennapos testnevelés bevezetése az iskolákban / tananyag
• Testnevelés-tantárgy pedagógia

A szemléletformáló sorozat 8. része (az utolsó előtti) következik.

Az adás első felében a Suhanj!-ban és általános iskolában is dolgozó Pausz Tamás (gyógy)testnevelő beszél a sérült vagy egyéb speciális igényű gyerekekkel való bánásmódról, metódusokról. Ebből írta szakdolgozatát, az Ensportnál pedig edzesterveket is készít. Egy 13. kerületi általánosban tanít. 

Utána érkezik Anikó és István, akiknek három gyerekük is egy budapesti, francia elit suliba jár. Nyitott szemlélet és néha abszurd nevelési elvek keverednek, és olyan tárgyakat is tanítanak, ami egy magyar iskolásnak nagyon furcsa lenne.

Az alapítványi sulit és a régi, '80-as, '90-es évekbeli tesiórákat is összehasonlítja István, aki kedves régi osztálytársam amúgy, 12 évig jártam vele egy áltiba a Naphegyre, majd egy rózsadombi gimibe (amit akkor tévesen elitgiminek csúfoltak), padtársak is voltunk, sőt a legendás Magilla konditeremben is együtt gyúrtunk. Ahol a falon egy hatalmas Schwarzenegger kép volt, alatta felirat:

Rend, fegyelem, pedantéria.

Ha már Naphegy: itt egy izgalmas dokumentum a nem kevésbé legendás Kaposi Gyula egykori olimpikon-testnevelőtanár életéről. Tesi iránt érdeklődőknek kötelező olvamsány. A végén rengeteg kép található Gyuszi bácsiról, ahol látható, hogy miket megcsinált még 50-60 éves korában. A budai Naphegyen lakott, a Petőfi Gimiben és a TF-en tanított.

Nyitott hintóval húznák végig az Andrássy úton, ha valaki ma 2:12-es maratont futna!

- mondta Csaba a beszélgetés végén off record. A lerágott csontot mindannyiunk kedvéért csak kicsit csócsáltuk (1993 óta ő a magyar maratoni csúcstartó a párizsi futásával).

(A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült. A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.) 

A szemléletformáló sorozat 7. része következik

Az adás első felében Margit és Annamária mesél a szegény-gazdag, vidék-budapest különbségekről, hasonlóságokról a tesire vetítve.

Hogyan lehet motiválni, milyen a szülő-tanár-diák hozzáállás régen és most?

Érdemes-e a fiúkat és lányokat szétválasztani?

Megutálható-e a tesi, berögzíthető-e a mozgás szeretete?

Mikor kell sutba dobni a tanmenetet?

Milyen a tesitanári megerősítés?

Miért érettségiznek és hogyan tesiből?

Mi van a "bunkó tesitanár" sztereotípia mögött?

Mi a helyzet a testtartással és a gyógytesivel? Az értelmetlen gyakorlatok értelme.

A mindennapos testnevelésnek kiszívó hatása van?

Miért nem működik nekik a frontális munka?

Utánuk érkezik Németh Zolika, neves ultrafutónk, egyben a Korinthosz-verseny megalapítója. Őszintén mesél a tesitanári csalódásokról, a kiégető szakmunkásképzőről. Miért a futás mint a tesi alapja - szerinte? És miért ne mutassunk be gyakorlatot bemelegítetlen Achilles-ínnal?