Azért jár gyógytornára, hogy járhasson gyógytornára.
Szeretne egyszer teljesítménytúrát közvetíteni lefojtott kommentátorhangon.
Ijesztő, ha a túrázáskor magadra maradsz a gondolataiddal.
Csak pár gondolat Geritől, de ez csalóka.
Életmódváltásról, túrázásról, Téli Mátra XL-ről, 135 kilométeres jótékonysági gyaloglásról, teljesítménytúrázásról és abba bele-belefutásról akartunk beszélgetni, de hamar félrement, nem bántuk. A blog keretei is tágulnak, a futás, sport, mozgás témakörökbe és határterületeibe sok belefér.
Gerinek - a podcast megjelenéséhez viszonyítva - jövő szerdán, október 19-én lesz 46 éves, múlt hét szombaton volt a Kéktúrázás napja (megint teljesítette az 53 kilis balatoni Kéktúra-szakaszt), szóval pont ide kell ennek az adásnak ékelődnie.
Van már évgyűrűje tehát 46, van Karinthy- és házassági gyűrűje is.
A Manuel Neuer-hasonmásverseny biztos befutója.
A műsorban felbukkan Rousseau, Thoreau, Wohlleben. Jönnek az olyan bezsongító szavak, mint a zöld energia, komposztálás, erdővédelem, biodiverzitás, erdőtársulás, élőhelyek változása, CO2 kibocsátás, otthoni hulladékmenedzsment és persze a klímaapokalipszis.
A túrázás és az ott látott aszály döbbentette rá Gerit hét éve, hogy foglalkozni kell - neki és nekünk is - a fenntarthatósággal és környezetvédelemmel. Az adásban a kirándulástól a drasztikus változásokig és az azt lekövető-megelőző váltásokig, életátszervezésig jutottunk.
Kiderül, hogy:
- Miért nem lesz politikus?
- Milyen szemléletváltás és gyakorlatok kellenek, ráadásul önkéntes alapon, hogy megússzuk a kataklizmákat?
- Miért a vidék a jövő záloga?
- Miért tartozunk felelősséggel és mi köze ennek a túrázáshoz?
Nagyon jó hallgatni ezt a nagy, nyugodt, humoros és okos embert a példaadásról és felelősségről, mert hiteles. A két legintelligensebb ember közé tartozik, akit ismerek, és nem én vagyok a másik.
És legalább 30 éve ismerem, rengeteget drámajátékoztunk fiatalon, aztán én mentem a színház és a film, ő a jogászkodás majd a standup felé.
Pályáink találkoztak újságíróként, évekig egy olyan lapnál is dolgoztunk, aminek le sem merem itt írni a nevét, de jó társaság, vicces munka volt, szó szerint. Valahol innen indult a Dumaszínház, ennek több, mint 15 éve.
Geri négy éve nem repül, a "15 perces város" életmodellt követi, környezettudatosan él. Mindezt nem pátoszosan vagy magamutogatva teszi. De nem titkolja, hogy akár üzleti, akár privátbeszélgetéseiben próbálja erre vinni a tematikát.
A Dumaszínház és egyéb elfoglaltságai mellett túravezető tanfolyamot végez apja nyomdokain haladva, nemrég tett fafelismerés vizsgát.
A Bookline zöld podcastját vezeti, nemrég nyitott a Mátrában Parádsasváron egy vendégházat (lehet menni futótáborozni 800 méterre!), támogatja a Démétér házat, ahol csontvelő-transzplantáción átesett gyerekek lábadoznak.
Nemrég a Fertő-tó megvédése kapcsán láthattuk, hogy a humornak és felkészültségnek milyen ereje van.
Most mutatják be a Túlzás c. estjét, ami világunk elnagyolt, eltúlzott dolgairól szól, például hogy a biomasszának a Földön 0,01%-át tesszük ki, mégis mi okozzuk a természeti károk majdnem 100%-át.
A tudomány, a katasztrofális előrejelzések, a szenvedélyes beszédek és ígéretek, az égő erdők, a víz alá került országok, a rekordhőmérséklet és a kitelepített milliók ellenére a világ vezetői továbbra is hátradőlve nézik, ahogy a szemünk előtt ég a világ. Az éghajlati és természeti válság nem valami távoli fenyegetés, amit unokáink a még fel nem fedezett technológiával fognak megoldani.
2) „Bizonyos mozgalmak” megpróbálják kisajátítani és „szexi, trendi politikai termékké" tenni a környezetvédelmet - mondta a magyar külügyminiszter.
Politikailag vagy ideológiailag nem lehet fűteni és főzni.
Hja, ez egy olyan világ, hogy a CO2 kibocsátási kvótákat az országok úgy adják-veszik, mint egykor a templomoknál a búcsúcédulákat.
A teljes, 2 órás adás csak a patronálóknak érhető el.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Akárhányszor járok a budapesti reptéren, ezen a szakaszon a kijárat felé ez az arány. Pedig a bőröndkiadás még odébb van, és a lépcsőzés élethosszító hatású. Dehát amondás úgy tartja: 100.000 légy nem tévedhet!
A kép amúgy Athénból visszajövet készült. Megfogadtam, hogy nem írok beszámolót az idei Spartathlonról, nem is lenne miért, szép, szordínós, eseménytelen futás volt, meglepően kellemes hőmérsékletű éjszakával, hullócsillaggal. A 9. teljesítés zsinórban. A DUV szerint a 30:54 eredmény age graded performance-ként 29:35-nek felel meg, na tavaly annyit futottam, így öregszem.
Nem strapáltam magam, fáradt is voltam a három héttel korábbi Thermopülai-Spárta 420 km-től. Kicsit hosszabb, mint a Moab, kicsit sem szervezett, zéró hírveréssel járt, mondjuk századannyiba se került, de legalább én fizettem.
De az agyonkoptatott versenybeszámoláson kívül egy-két dologra kitérek. Mókás és szomorú egyszerre. A végén képgaléria!
Ezt a képet Kiss Laci pilóta / futó barátom készítette az utasszállítója pilótafülkéjéből. Jól kivehető a Korinthoszi-csatorna és a verseny útvonala is a tengerparton.
A SÖR NEM AZÉ, AKI FUT
A sztori:
91 km-nél, a régi Korinthosz romjainál levő csekkpontra rongyoltam le. Hőség volt, és már nem esett jól a CP-ken levő egyhangú víz-narancslé-kóla kombó. Isoital nincs a Spartathlonon, néha elvétve látni a pontokon palackos Lucozade rettenetet, ragacsos és savas energiaital.
Szénsavasat és keserűt kívántam: tonikot vagy sört. A pontra, ami két taverna közt van egy lejtőről lehet érkezni, a perspektívámba beesett egy SP magyar csapatos póló. Felnézek, látok egy hölgyet, mondom:
Szia, meghívnál egy sörre? Visszaadom a pénzt vagy visszahívlak a verseny után.
Válasz kategorikus:
Nem. A férjemet várom.
De legalább annyira elutasító volt, mint a Születésnapomra versben:
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Oké, gondoltam, várod, és? Intenzív, megfeszített várakozás, amibe tizenöt másodperc zsebben turkálás vagy 30 másodperc pincértől rendelés nem fér bele?
Úgy, hogy addigra már 9 és fél óra eltelt a versenyből, volt addig 2 nagy találka pont, régi Korinthoszon nem is lehetett hivatalosan találkozni a futóval.
Ej, ej, neked sincs semmi keresnivalód egy ultraversenyen, sem kísérőként, sem közönségként. Bár nem tudom, ki a férjed, de az előző 10 kilin csak előztem és magyar futóval nem találkoztam, várhatod még félórát, nyomjad csak, intenzíven.
Félreértés ne essék, ez nem rólam szól, nem hepciáskodom, hogy "nekem ez a sör jár". Nem az én jóllétemről szól a dolog, nem is a SP magyar csapatról, hanem individumokról, azon belül viselkedéstípusról. Egy hozzáállásról, ami testidegen futóközegben. A magáról kiállított bizonyítványról.
Egy amatőr futóversenyen, pláne ultrán nincs helye antipátiának vagy bezárkózásnak, függetlenül attól, hogy kísérővel vagy szólóban fut az ember. Márkus Öcsi 2019-ben Bódis Tomi begörcsölt japán ellenfelét masszírozta a csekkponton, mikor egymást üldözték.
Ha a Szijjártó Péter előttem esne össze a maratonon, akkor felsegítem. Ha a Németh Balázs elejti a kulacsát, utánaviszem és jó futást kívánok. Miközben kínosnak érzem, hogy egy híradóban (a Híradóban, "híradóban", ahol ő anno "hírolvasó" volt) szerepeltem vele a Budapest Maraton kapcsán - de ez a szerkesztői önkény / szabadság. (54. perctől)
És de bizony: egy ultraverseny belülről simán kívánságműsor, mert az adott helyzet, a futó homeosztázisa a lényeg: mit kíván, mi lendíti tovább.
És ezen szükségleteit vagy a csekkpontról kielégíti, vagy ha mást kíván, akkor kér és/vagy megoldja (vásárol).
A bámész dolga a rendelkezésre állás, a futóé pedig a mobilitás fenntartása. Függetlenül attól, hogy van-e kísérője vagy nincs. A kísért futónak is lehet olyan 25-40 kilométerre, amikor nincs ott kísérő, és kerülhet olyan helyzetbe, hogy kérjen vagy vásároljon.
Szóval ilyen hozzállással még nem találkoztam, pedig 13 éve ultrázom. Ez is egy nívó. De kivétel.
A sztori folytatása:
Gondoltam, asszonyom, akkor bazdmeg a fűnyíródat.
Lenyúltam egy kóláért, beleraktam egy csipet sót, zutty le, de azonnal fel is jött. És minden más az előző két órából. A ponttól 5 méterre egy trafik oldalában kihánytam. Abban a pillanatban kinyúlt a trafikos keze egy vizespalackkal. Mondom, köszönöm, lehetne esetleg mást, tartalmasabb italt választanom? Persze, bármit. Egy jó cukros, taurinos Monsterral mentem tovább. Remélem a hölgy látta a mintát.
Ami kezdetben bosszantott, a következő huszonnégy óra alatt szórakozatott. Röhögnöm kellett, ha erre a reakcióra, erre a jelenetre gondoltam. Szóval végülis jó, hogy így történt.
Talán ugyanezen hölgynek vagy másnak viszonylag népes társasága volt a SP magyar csapatos pólók alapján. Sok órán át mindig feltűntek a pontokon, amerre jártam, vélhetően a férjet követték előremenve, várakozva. Egyszer nem hallottam, hogy tapsoltak volna bármelyik bejövő-elmenő futónak (nem nekem, nem igénylem), biztatták volna, kérdeztek volna, informálták volna.
Magyaros intorvertáltsággal és zárkózottsággal ültek koszorúban a tavernákban vagy álltak kisterpeszben a pontokon. Tényleg nem értem, mit keresnek egy versenyen. Nem fogok kiselőadást tartani a futóetikáról, altruizmusról, sporttársiasságról. Vagy érzik, vagy nem. Legalább kereplőjük nem volt, egy plusz pont oda.
Vélhetően - legalábbis érkezett ilyen visszajelzés egy magyar futótól - berágtak a bemutatkozó / beharangozó írásomra (Egy verseny színeváltozása), amiben érintettem pár érzékenyebb kérdést a Spartathlon kapcsán.
Sajnos ez a magyar futó sem értette a dolgot.
Aki meg akar sértődni, az keresi az alkalmat, hogy megsértődhessen. Pont annyi energiába telik érvelni, gondolkodni, visszajelzést adni kulturált módon, mint megsértődni.
De mindenütt megfigyelhető korszellem, hogy a tömegek a megértést (gondolkodást) az átélésre cserélték. Legyen az pártszimpátia és voksolás vagy éppen verseny.
Volt, aki szóban vagy írásban az elmúlt hetekben fontos és jó észrevételeket tett, ezekben értelmes párbeszédet folytattunk, pl. Korányi Balázzsal, hogy minden változik, és ezt számon kérni nem érdemes, felesleges. Én is beszálltam valahol, előtte már ment 20 évig, azalatt is változott. Elfogadom. Beszéltem mással a kísérésről, ami valakinek közös élmény, szerintem meg a haldoklásban vagy a születésnél van értelme, de amikor magunkat méretjük meg (nyelvvizsga, felvételi, randi, szex, futás, stb), akkor minek a kísérés?
De ez az egész írás úgy alakult, hogy nem akartam írni semmit, hanem unszoltak, hogy válaszoljak a bemutatkozó kérdésekre, amit megtettem végül.
Szóval nehogy már egy kért személyes véleményt kelljen magyarázni. Aki vitatkozni akar vele, tegye megfelelő színvonalon, terjedelemben, átgondolva.
Update:
Sajnos magyarázni kell, mert számos direkt értetlen vagy sértődékeny ember (kommentmező király) dobja fel ugyanazokat az unalomig ismert, de már sokszor megválaszolt dolgokat. Mit ember: nickname-ek! El kell végezni a gyűjtőmunkát a blogszövegekben, és akkor lesz válasz, nem engem csuklóztatni. Ha nem bírják sem az érvekkel támasztott kritikát, sem a véleményt, pláne ha radikális és erős tapasztalati alapja van, akkor vásároljanak mosómedvét.
Egy kalap alá vesznek a bunkó reakciójú hölggyel, miközben vajmi keveset, ha egyáltalán tettek le az asztalra: mint sport, mint a futáshoz kapcsolódó kulturális szinten.
Csak az önfelstilizálás, a kéz kezet most, a körbehátbaveregetés megy, az imidzsfényesítés. Tele a net nívós futóbohócokkal, akiknek a stílusa vagy olyan faék, hogy térdcsapkodóan szórakoztató egyeseknek, vagy olyan simulékony és happy, mint az olajozott mókusszőrecset.
Még nem próbáltam nem Simonyi Balázsként írni, ahogy versenyezni sem. Nincs egy számító publikus selfem, ami szerepel, jófejkedik, csudipofa, és mindenki haver (lásd influenszerek, amikor "szolgálatba helyezik magukat"), hanem leírom, amit gondolok 1/1 SB.
A mimózák szerint rögtön öncenzúrát kellett volna folytatnom, és kihúznom sorokat a felkérésre írt bemutatkozó szövegből. Vagy csak a blogon megjelentetni, nem a magyar csapat oldalán. Ja, mert ha csak a blogon jelenik meg, akkor nem téved ide senki az újoncokból?
Egy írástól, egy véleménytől rogyik meg a térdük?! Ignorálni is lehet egy írást, vagy "csakazértis megmutatom"-mal nekiállni a versenynek. Esetleg a SP magyar csapat szerkesztőjének kellett volna résen lennie, hogy kiszűrje a "felforgató szamizdatot".
Ha én külföldre megyek, akkor igyekszem a "külfölddel" lenni, és nem magyarokkal, szerintem ez érthető. Amúgy itt válik el, hogy valaki az idegen kultúrára kíváncsi máshol, vagy a biztonságos langymeleg hazaira.
Magyar csapat: nagyon szép ez az "egy a tábor, egy a zászló"-érzet, de hol volt a SP magyar csapat, amikor Erős Tibinek kellett orvost intézni? Shopping, tengerpart, én meg a szállodában ültem egy délelőtt forró drótban a verseny doktornőjével ill. a feleséggel. Egyedül Maráz Zsuzsi vigyázott Tibi gyerekére.
A kísérés kérdésköréről is jön mindig ugyanaz a faszkódás. Tényleg, még a végén kihozzák a dologból, hogy más futotta le a versenyeimet. Ismerjük az ókori futárok sztoriját. Elindultak és útközben magukra hagyva ÉS az útközbeni random segítségre, felkínálásra, kérésre-adásra támaszkodtak.
A kísérésnek nem fokozata van, hanem módozata, egybitesen. A 0 = nem kísérés, de útközbeni dolgokkal feltalálja magát a futó. 1 = kísérés, ahol ha épp nem jön a kísérő, akkor az útközbeni dolgokkal szintén feltalál(hat)ja magát a futó.
A SP szervezőktől már többször kérdeztem, oké-e, ha bemegyek egy boltba és ellátom magam. Ok. Ha pedig ők segítenek, mert konkrétan ez a dolguk (autóznak és megkérdezik a futókat, hogy minden OK-e, és van, hogy esőkabátot, van, hogy elemet szereznek a fejlámpába), az ugyanúgy rendben van. nem én fogom bárkinek megmondani, mi szabad vagy helyes.
Egy nyelvvizsgán, felvételin, szexben, stb te számítasz. A te teljesítményed, hozott anyagod, önkörülményeid, érzelmeid, értelmed stb számít, különben magadnak hazudsz. Nyelvvizsgára, ha nem viszek tollat, kérek, de nem írják meg helyettem a tesztet.
Fel kell találnia magát az embernek, átugorni az árnyékát, élni a lehetőséggel, de nem visszaélni vele, és önazonosan végigmenni. Ha valakinek a kísértetés az önazonos, akkor úgy, ha nekem a nem kísérés, az adaptáció, a random helyzetmegoldás, akkor úgy. Mindenkinek megvan a maga játszótere.
Az a kommentek meg, hogy "ne csodálkozz, hogy ennek fényében ez történt" vajon legitimálja az ultrafutóversenyre nem való viselkedését az illető nőnek?! Volt, aki zaklatással vádolt meg. Neki ugye az leesett, hogy ez egy futóversenyen történt fényes nappal egy zsúfolt főtéren, ahol én rajtszámmal mezőnyben futva a csekkponton szólítottam meg egy ultrafutóverseny kísérőjét? Mit keres ott?!
Amúgy érdekes statisztikát láttam a DUV-on: 2015 óta a legkevesebb célbaérő volt, 181 futó / 355 induló, 51%-os teljesítési arány.
Meggyőződésem, hogy nem a kísérés fontos egy újoncnak, hanem az ismeretek elsajátítása.
A) pályaismeret. Vagy az alapos bejárás vagy egy olyan ember, aki pontosan elmondja szakaszról szakaszra, hogy itt gyorsíts, ott takarékosan, itt erős lejtő, ott döngölt út, mire készülj, milyen etapokra oszd fel fejben a távot. Hogy a hegyről lejövet 10 km erős-könnyű lejtő, ott muszáj nyomni, hogy a spártai főúton 208-ig brutál emelkedő, de utána 10 kili lejtőzés, hogy Malandreni (139) után oda kell lépni, mert nagyon futható az út stb.
B) önismeret. De főleg: az öntovalendítés képessége. Nem hiszem, hogy egy UB-val és egy Korinthosszal ezt meg lehet szerezni. Sokan ilyen track recorddal jelentkeznek.
C) táj/klímaismeret. Egyszerűen el kell jönni több más görög versenyre megszokni a dolgokat. Nemcsak szebbek, de kihívásokkal teliek.
Ami a SP magyar csapatot illeti a visszatérőkből csak én értem célba, mindenki (12 ember) újonc volt. Quod erat demonstrandum - már ami a verseny színeváltozását érintő posztomat illeti. Az eloszlás még érdekeseb így: az újoncokból 30 órán belül, egy 32:38, a többiek 34:30-on túl értek be kicentizve / biztonsággal.
Még említésre méltó: a görögök ismét megmutatták a filoxeniát.
55-nél Agioi Theodoriban a kisboltos tonikot, grapefruitlevet adott, békésen tűrte, hogy a hideg padlón üljek, hátamat a még hidegebb hűtőnek vetve.
Szokásos napnyugtás pontomon, 110-nél Soulinariban az öreg tavernás néni már adta a sört, mint minden évben, csodásat beszélgettünk a gyerekekről görögül.
139-nél Malandreniben a helyiek voltak proaktívak és kínáltak meg.
148-nál Lyrkeiaban a szokásos nagy pont, még a közért is nyitva, tej ki a hűtőből, a boltos nagyvonalúan ajándékba adja.
185-nél Arcadia Zevgolatioban a hajnalban nyitó pék biztatott, hogy csak válasszak, és hogy akkor mit kérek még a bougatsa (galaktoburek) mellé. Eszpresszót, asszonyom!
223-nál ételkölteményt rögtönöztek két egymásra rakott toastkenyérből (szegény ember szendvicse).
234-nél a Voutiani benzinkúton a kutas előzékenyen szalad sörért, viszont 2.20-ra lehúz, ami egy markáns ár.
De említhetném Yannt, a francia futót, akit az említett korinthoszi eset után levettem 10 euróval, hogy legyen nálam pénz. Szó nélkül adott, értette a dolgot, szépen finiselt 35 órával. A 10 euróból menet közben elpattintottam négyet, két liter tejre.
333 volt a rajtszám, numerológiailag az 9. Hogy visszamegyek-e a 10. finisre jövőre, vagy pont hogy megtartom a jubilálást következő évekre, még nem tudom. Néha nem tudom megmagyarázni magamnak, miért futok ultraversenyt. És azt sem, hogy baj-e vagy sem, ha ez automatizmussá vált.
Egyfelől ha automatizmus, akkor reflektálatlan, belülről fakadó, egylényegű, tehát ösztönös.
Másfelől, ha automatizmus, és nincs mögötte gondolat vagy szándék, akkor agyatlan rutin.
Passz.
És akkor egy kis képgaléria.
A verseny előtt pár napot Hiosz szigetén töltöttem, ez a török partoktól pár kilométerre van, csodálatos hely, csak a déli részen terem egy speckó pisztácia fafaj, a maszticha, amiből likőr, rágó és fogkrém alapanyag készül. Ebből él közel ezer éve óta a sziget, és csak itt nő ez az évszázadok alatt kikísérletezett fafaj. Itt született Homérosz. A sziget szerencsés fekvése miatt mindig zöld, még a legdurvább hőségben is.
A maszticha-falvak házai sajátos vakolattal-festéssel készülnek. Én ilyen tripeken a bérelt kocsiban alszom, a tengerben mosdok, egész nap megyek, este eszem. Athénból szinte minden szigetre napi 5-6 járat van jópofa légcsavaros gépekkel.
Vissza az SP-hez. A legnagyobb király Földesi József Föci volt, aki Nagy Miklóst kísérte. Korinthosznál bungee jumpingolt egyet, amíg várta futóját. Tehát nem a verseny után, hanem alatt!
Üde színfolt volt és nagyon örültem neki illetve a célbaérésének: Csizi, a sóföldi patikus, ide kattintva szép poszt róla. Alias a székely spártai. Kevés nála alázatosabb, udvariasabb, kedvesebb ember létezik. Ja még Janika.
A spártai futóklubom elnöke, Jorgosz, maga is idén először teljesítette a SP-t, hazafutott. Az ő története különösen szép, negyed évszázada kamszként egy volt a sok spártai bringával bekísérő gyerek közül. Egyszer a verseny 15x teljesítőjét Seppo Leionen kísérte be. Idén Seppo kísérte be őt. A baloldali képen Jorgosz Seppo mögött balra. A jobboldalin Jorgosz koszorúval, mellette jobbra Seppo.
És Jorgosz a gálán:
Marios, a legtöbbszörös görög induló (24-ből 14 finish), aki már évek óta nem fut, de díszoklevelet vett át. Ő lett volna az ULTRA egyik főszereplője, ha nem bassza át a stábot, s így a film dramaturgiáját. Kár érte.
Katerina és az elnyűhetetlen norvég, Eiolf - jön ide jövőre megnézni a norvég klasszisokat a vébén. Előbbi a SP orvoscsapatának vezetője, az ő segítségével tudtuk kórházba vitetni Erős Tibit két nappal (!) a célbaérés után teljesen kifacsarva. Addig nem akart.
Doukas és Alex, előbbi Tsiakiris elnők fia. Tsiakiris 18 évig volt a SP elnöke, rendbe tette, fejlesztette a versenyt. A két jómadár évek óta Race Officialként autózgat, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy végig zrikáljanak a kocsiból, de persze néha meg is itatnak Mythos sörrel. Ha a ilyen "csalásra" gondolt az egyik magyar induló, aki kiszállt és erről posztolt, akkor vállalom, mert a szervezők is benne vannak.
Somiya Toru a 2. helyen ért célba, óriási reszpekt a japán srácnak, full egyedül tolta eszement tempóban, mögötte másfélórával lemaradva ért be kísérőivel Ishikawa, az idei Badwater és egykori SP bajnok. Szorokint 2017-es futását idézte fel, akkor is kísérő nélkül futott és nyert a litván.
Somiya a pontokon kikereste az előreküldött csomagját, kibontotta, kiporciózta a port a vízbe, felkavarta, megitta, elvitte a szemetesig, meghajolt a pontőröknek és futott tovább. Bődületes időt futott ő is, a verseny valaha volt 4. legjobb idejét, oké 2:16-os maratonista. Zisimopulos, aki idén is nyert 6-7 km-t eltévedt (nemtom, hogyan, amikor rakat kísérője volt és ismerte a pályát), és ha az nincs, megdönti Kouros rekordját.
A befutó után lefeküdtem az árnyékba a főutca pázsitján, 34 fok volt, a láz még melegített pluszban, szurkoltam kicsit, aztán elmentem a város határába az eperfás kedvenc éttermembe. A ház napi ajánlata a párolt kecske volt, kértem még a kedvencemet, a cukkinifasírtot és a megbolondí†ott saganakit (sültsajt szezámos mézes bundában). Tintoretto középen befigyel.
Visszafele Andriskára bukkantam.
Mondanám, hogy hiányzott Andriska, de Büki Tivadar (akinek a Pink Floyd pólót köszönhetem a Sakura Michi alatt cseréltem vele) most is csodás szobatárs volt, akárcsak Japánban egykor. Úristen, mennyit röhögtünk! Most rajta a kalap.
Másnap Spártában volt minden, mint a búcsúban. Csak előkerült a népviseletes fotós! Szentendre házhoz jött.
Athénba végre bemerészkedtem, évek ótanem tettem ilyet, undorító büdös, folyamatos motorzaj, turistahordák. De szerencsére a sörgyárból átalakított kortárs művészeti múzeumra senki nem kíváncsi, pedig elég impozáns és jó a felhozatal. Na az első néptelen teremben mi volt? Trianon és pilisi szívcsakra kiállítás szórakoztató, ironikus felhanggal.
Pár teremmel arrébb egy alkotó instant állampolgárságot kínált a világ minden országába. A csomagokra rá volt írva, milyen előnyökkel, jogokkal, kötelezettségekkel jár, ha ezt választja valaki (nyilván egy szegény menekült, bevándorló). Ironikus ez is, de keserű és kemény pirula egyben.
Az utolsó teremben egy művész a családja egész éves szemetét állította ki szépen szortírozva típusra, fajtára. Számos zsák még érintetlenül állt, a művész egy nagy asztalon dolgozott közben rendületlenül, hogy a maradékot is feldolgozza.
Aki kellemes klímában, szép helyen, jó pályán, remek emberekkel akar futni, főleg a méregdrága Tel Avivban 4 csillagos szállodában 30 dollárért / nap, akkor menjen Gilad Krauz barátom Spartanion versenyére Izraelbe január 5-én. Itt futott Szorokin 12 órás világcsúcsot idén. Haifa, Akko, Jerikó, Ramallah, Betlehem, Jeruzsálem - mind közelben.
És végül az ULTRA family reunion keretében Athénban járt Herbert (kiesett infleunza miatt) és kísérője, Anett!
Gilles-ék is ott voltak.
See you next year / sometimes.
Ui: egyszer majd írok a Thébai Szent Seregről, ami 150 meleg férfi katonapárosból állt, és akiknek nagy szerepük volt az i.e. 4 században, hogy megtörjön a spártai katonai hegemónia, egy darabig. Szóval a spártai 300-akkal szemben volt egy thébai 300 is.
Elindult a 3. évad és már az arcképcsarnokból is látszik, hogy egy adás bőven túlmegy a laza hatperces kocogásból álló egy órán. De sebaj. Így bukik meg egy előzetes koncepció: a valóság jobb rendező.
Az előző két évadban az élet különböző területeiről ismert személyiségekkel beszélgettem, akiket a futás mégis összeköt, és felfedi az embert az imidzs mögött. Akik fontos és értékes dolgokat tettek le a kultúra, sport, gazdaság, tudomány asztalára.
Most civilek jönnek, akiknek szintén sajátos történetük, hozzáállásuk és hátterük van. És akiket a mozgás, a sport szintén összeköt. De főleg: példát mutatnak.
Folytatódik az édeshármas. A Ronyecz Mária-hangú Cseke Lilla és a Szőke Ciklon Garai Ágnes ismét lecsap, én meg csak pislogok, mint Rozi a moziban.
Mi történik a futótáborban? Atléta-tinder, azaz csajozás és pasizás edzésen, versenyen. Valódi vagy csak képzelt futókalandok és kalandor futók Meg ami felé közben elkalandoztunk. További szaftos sztorik, agymenések, szócséplés, pusztba kiáltás, befeketítés, utalgatás, fumigálás!
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Mivel a Spartathlon Magyar Csapat kérte, hogy írjak bemutatkozást, egy kicsit átgondoltam azt a 10 évet (ebből egy elmaradt a Covid miatt), amit a Spartathlonon töltöttem, töltök.
Két fiam (18, 7) és két lányom (2, ½) van. Eddig nyolcszor finiseltem zsinórban, ez lesz a kilencedik Spartathlonom. A spártai futóklub (Σπαρτιατες Δρομεις) tagja vagyok a Sashegyi Gepárdok mellett, így hazafutok. Idén már párszor voltam ott. Nemrég lettem 42 éves, három hete 420 km-t futottam (+ az eltévedések) az én kedves görög helyeim között a Thermopülai-Delphoi-Spárta útvonalon. Erről múltkor írtam.
Kísérőm sosincs (nekem erről mindig a majmok szőranyája vagy pótkerekes gyerekbicikli jut eszembe). A szervezett segítséget nem is tudom értelmezni a futás keretrendszerében.
Nekem egyedül többet ér, szebb. Erről is már sokat írtam. Értem, hogy élmény grupettóban futni, de ezt talán egy szervezett eseményen kívül kellene csinálni. Lásd emlegetett Lőw Andris kérdését 2019-ből. Kicsúszott a szintidőből, és látta párszor Kovács Ádámot a találkapontokon. A látottak alapján a verseny utáni hétfőn Ádámtól azt kérdezte:
Jól gondolom, hogy már szorítottad össze jobban is a fogadat, mint most a hétvégén?
Apropó Andris. Jó régi kép, és remélem nem haragszik, ha kirakom. Végülis official Spartathlon fotó a spártai fotóklubtól. Talán 2015, Athén külső, 7:43. Andris könnyít magán.
A kísérés kérdése nemcsak a bizonytalansággal függ össze, de a van-edződ?-kérdéssel is. Mielőtt valaki divatból, csoportnyomásból, vagy csak puszta fejlődési igénnyel edzőhöz fordul, célszerű lenne alaposan, sok-sok önmegpróbáltatáson át kutatni magát, levonni belőle tanulságokat, és újra és újra készülni, (ultra)futóeseményeken részt venni.
Az önismeret elég jó edző, ehhez már csak tanácsot érdemes kérni avatottaktól. Már a delphoi jósda hét feliratának egyike is ezt szorgalmazta (Ismerd meg önmagad!). Ebből a felszólításból táplálkozom tudatlanul-tudva, amióta futok. Egy másik pedig sommásan: Semmit se túlságosan! Tarts mértéket!
A nemzeti besorolásokat nem értem ezen a versenyen. Hogy van helye ennek egy olyan versenyen, ami egyszerre - persze illuzórikusan - származtatja magát a pánhellén eszmékből és a nemzetek feletti - újkori - olimpiai gondolatból? És mi az, hogy német, japán, magyar, argentín csapat?!
Magyarán amikor a futár Athénból Spártába szaladt segítséget kérni, akkor bár különböző poliszok seregei mentek vagy épp nem mentek harcolni Marathónhoz, de a lényeg a momentumnak (és mint kiderült: a történelem évezredeinek) szóló homogenitás volt: hogy most egy célért jöttünk össze egy közös seregbe, és mindegy, hogy te argoszi, thébai vagy attikai vagy.
Nem hajszolok csúcsokat, nem különösebben érdekel az idő, a helyezés vagy a hovatartozás, a futóeseményeken (magam nem hívom versenyeknek ezeket). Sokkal inkább figyelek oldalra,mint előre vagy hátra: a kaland, a táj és benne az ad hoc szituációk érdekelnek, magamra figyelek, és ha tudok, biztatok másokat akár a saját „eredményem” kárára (lásd, Ultr'Ardeche 222km, Maráz Zsuzsi).
Futok, ahogy tudok és ahogy kedvem van és majd kisül valami. Ezek a szabadság koncentrikus körei: mehetsz beljebb és kijjebb is. A futással foglalkozva lehetsz topversenyző is, vagy hobbista, vagy csak érdeklődő, megfigyelő, résztvevő. Rajtad áll.
Futni csak saját koordinátarendszerben, a magam elégedettségére jó, érdemes. Nem kifelé, nem közönségnek, nem közösségi platformoknak, szponzoroknak. Akkor jó, amikor önazonos. Amikor azt mondhatom: ez megérte. Senkivel és semmivel nem kell összevetni. Sok élményt kívánok mindenkinek!
Amiről szólni szeretnék, az a Spartathlon színeváltozása, mind a szervezők, mind a résztvevők oldaláról. Senkit sem akarok elkedvetleníteni vagy bántani. Van egy görög mondás:
Ha az Akropoliszt viharban letakarnánk, akkor nem látszana milyen ilyenkor.
Szóval kellenek a viharok, nézetkülönbségek, eltérő vélemények, hogy megismerjünk különböző beállódásokat. Mindig vannak kivételek, amik itt jönnek általános, tapasztalaton alapuló megállapítások.
Azt hiszem, elég jól ismerem a versenyt és a hozzá kötődő személyeket. Évtized alatt bejártam Görögországot versenyeken át és versenyen kívül (most is onnan írok, egy szigetről), rengeteg helyet ismerek, évi sok alkalommal utazom oda, a Spartathlon pályáján éjszaka lámpát se kapcsolok, annyiszor voltam ott, nemcsak a versenyen.
Más versenyt, más mozit nézek már évek óta, mint jó pár induló.
Az ultrafutó szcéna 6-7 évente le/kicserélődik, a régiekből sokan lemorzsolódnak (sérülés, élethelyzet, más célok), új belépők jönnek. Az ilyen evolúció az amatőr ultrasportban természetes, és a Spartathlonra is igaz. Ahogy a korszellem változik, úgy változott a verseny és annak résztvevőserege.
Mára ez a verseny - és nem az útvonal vagy a köréje fonódott kultúrtörténelem - az elsekélyesedés felé gravitál. Egy drága bakancslistás presztízsverseny lett, egy kötelező szintlépés (milyen szint és mire kötelez?), kb. mint egykor az ironman ("az az igazi ember, aki vasember").
Mint a többi mágnesként vonzó zászlóshajó-verseny (UTMB, vagy a csapatoknak az UB), a SP szervezői is megengedhetik maguknak a szervezők, hogy a vaskos és inflációt egyáltalán nem követő, nem indokolt évenkénti nevezési díjemelés mellett megszüntessenek hagyományokat (pl. a spártai vasárnapi díszebéd – akkor miért kell hétfő estére rakni az éremátadást és az athéni vacsorát?!).
A lottózás, a listázás sem tartja távol a fuókat: mint a janicsárok, ha egyet levágsz, kettőlép a helyébe. További anomáliák: a nőknek miért lehet könnyített szinttel bekerülni, ha ugyanazt a pályát és időlimitet futják majd a versenyen? Miért nincs age group-kategóriákra átszámolva a bekerülési szint? Stb...
A SP-nál vannak keményebb, szebb vonalvezetésű, kellemesebb atmoszférájú, történelmileg / kulturálisan hasonló módon motivált, normális / reális árral szervezett események. Akár Görögországban, akár máshol.
Bármekkora szerelem, mégis úgy tűnik, hogy ez egy "touch and go" verseny lett, ahol a külsőség többet számít, mint a bensőség. Megcsinálom, megkoronáztatom magam és megyek tovább. Ez a verseny régen tényleg jobb volt. De nem akarom elvenni a friss futók izgalmát, nekik jó lesz.
A "touch and go" jelleg miatt a verseny árfolyama mesterségesen felfutott, lottózás, várólista, elit-eredménnyel bekerülés. Kétszer drágább, mint bármilyen hasonló görög ultraverseny - miközben egy non-profit szervezet rendezi a helyi Soros Alapítvány (Stavros Niarchos Foundation) segítségével. A szervezők is felébredtek pár éve, lett SP app, saját nyomkövetés.
A 2010-es évek elején még volt abból a szellemiségből, ami a '80-90-es években formálta ezt a versenyt, és amiről Lőw Andris tud mesélni sokat. Nemrég kifejtette nekem, hogy az ultrafutás (még mindig) egy kvázi-amatőr sport, tehát a futás szeretet motivál. Azzal példálózott, hogy 1996-ban Kouros 48 órás versenyének 24 órás splitje 285 kilométer volt, amivel még most is az első 20-ban lenne az all-time időket nézve. Ugyanakkor az eredmények nagyot nőttek (Cudin pár éve még 24h EB-t. tudott nyerni 256 km-rel, amivel idén csak 21. lenne, sőt idén ketten is 300km felett futottak). Szóval a pénz nem jelent meg dominánsan, sokkal inkább az egyéni motivációk, a kiugrás / felmutatás fontossága. Amivel nincs baj, abszolút tiszteletreméltó. De ez melléktéma itt.
Andris sem lesz ott idén, állandó szobatársam, ahogy jó pár régi spartathlonista is el-elmarad már. Elfáradtak, megöregedtek, megváltozott az élethelyzetük, kilugozódtak, nem futnak, vagy más felé orientálódnak - sok oka van. Markus Thalmann, Ari Mustala, Seppo, Marios Fournaris - csakhogy néhányat említsek.
Ez a verseny kinőtte magát, és nem tud a hagyományok miatt bővülni, de visszatérni sem tud a gyökereihez. A kereteibe sem fér már.
Ha valaki az én „felelősségemet” firtatná – jogosan - ebben a verseny körül támadt hype-nak (régen volt 5-8 magyar induló, ma lenne 50 is, ha a nem lenne 25 fős kvóta), az ULTRA filmemmel nem a verseny reklámozása volt a cél, hanem emberi történetek megmutatása a kultúrtörténeti tájba helyezve. Ha más következtetést vontak le sokan, ahhoz nekem nincs közöm.
A kevés visszajáró veterán ethosza, történetei és szellemisége nem hagyományozódik tovább a gyorsan cserélődő, heterogén mezőny miatt. Ez van, bár én pont ezért szeret(t)em ezt a versenyt, valamint a tájakhoz kötődő históriákért, ma is felkereshető régészeti lelőhelyekért.
A pálya sem nem túl szép, sem nem túl nehéz, bár elég hosszú, néha lélekölő, és az elején vannak patent szintidők, de ehhez nevetségesen gyakoriak a frissítőpontok, pláne ha még kiszolgáló személyzet is halad a futóval.
Viszont óriási kulturális-történelmi vonzásköre van - és a résztvevők nagy többsége épp erre nem igazán fogékonyak, nem kíváncsiak.
Politikusnyelven fogalmazva: reményeimet fejezem ki, hogy ez változik.
Ezeket érzékelem: akkor sem kíváncsiak a futók – jöjjenek bárhonnan - a kulturális vagy természeti kincsekre, ha nem a kötöttpályás versenybusszal, hanem bérelt autóval utaznak.
A "nagy szám" a Korinthoszi-csatorna - amitől valóságosan sziget lett az átvágott Peloponnészoszi-félsziget - miközben csupán egy 140 éves mérnöki mutatvány, szemben 2500 éves műemlékekkel.
Egy kezemen meg tudom számolni - és az inkább egy fűrésztelepi munkáskéz -, hogy hányan mennek el ide-oda a verseny előtt vagy után, vagy kérnek tippet, hogy mit nézzenek meg, ha már itt vannak Athénban, Spártában, Nemea környékén, stb. Merthogy ez egy egyhetes banzáj, idő volna rá. Értem, hogy egyesek szabadsága korlátos, de ha már ennyit áldoznak rá pénzben, időben, miért nem nyújtják meg egy-két nappal?
Vagy csak bevillamosozni Athén belvárosába. Vagy mi van Glyfadában, Voulában a pályaszállásnál. Vagy Elefszinában, ami 20 kilométerre Athéntól, közvetlen a verseny útvonalán. Ez az ókori misztériumok csodás romokkal megtűzdelt helyszíne. Nem mellesleg 2023-ban Európa egyik Kulturális Fővárosa lesz Veszprém / Balaton és Temesvár mellett.
De még az ételek, a szokások, a természeti látnivalók sem igazán érdeklik a futókat, csak a kötelező turistakörök, meg amennyi a verseny napirendjébe belefér. Girosz, tzatziki, sör, kalimera.
Paradox az egész, mert mindenkit a történelmi ív (meg a verseny presztízse) és a hozzá kapcsolódó kulturális vonatkozások tüzelnek fel. A hivatkozások és fogadkozások szerint mindenki a futár útját szeretné bejárni, eljutni a Királyig (nem a csepeli temetőbe).
Mégis: a spártai főutca ajándékboltjában másnap tömegek tolonganak hűtőmágnesért.
Sorban állnak a Leónidász-szobornál egy emlékképért. Egyszer tanúja voltam, hogy egy olasz és egy brit futó konkrétan dulakodni kezdtek, hogy ki érkezett előbb a sorba (!) fotózkodni.
Viszont: az atlétika pálya mögötti az ókori Spárta romjaiért már nem tesznek két lépést.
Vagy nem autóznak el az 5 km-re levő, elképesztő kilátással bíró mystrasi fellegvárba és különböző vallások kultikus központjába, ami kiszolgálta a bizánci, az ottomán és a velencei érát is. Vagy a spárta környéki falvakba, vagy...
Látszik, hogy másért fontos sokaknak a SP. Keveseknek meg megint másért. Nincs ezzel baj, a reményeim továbbra is ki vannak fejezve.
Pál apostol (leánykori nevén Saul) épp a korinthosziakhoz írt egyik levelében mondja: „ők a hervadó koszorút akarják elnyerni a versenyben”.
Ami viszont rendkívül visszás, a következő. Akinek nem inge, ne vegye gatyára!
Mindezek mellé ma rémes online zaj, önmarketing, felszopás, beharangozás, egyszóval medializálás járul. A sok felkészülési és verseny közbeni mozzanat közvetítése. Meg a lecsengetése.
Tele az internet szeretetéhes és érvényesülni akaró attention junkie-val, akik figyelmet kérnek a közhelyesre, a személyes, alkalmi csacskaságaikra, a semmire. Ez ment Horatiusnak a nugákkal, de az egy más kávéház. Hol itt az alkotás, az egyedi, a szemléletformáló? Bármi új, lényeges, fontosak a közlése?!
Aztán ott a SP mint brand kiaknázása, abban sütkérezés, arra hivatkozás, turnézás.
Mintha nem magunknak csinálnánk.
Mintha az átélést lízingelni, sőt privatizálni kéne a közönségnek.
Mintha a teljesítmény leadása meg sem történne közlés nélkül.
Mintha úgy nem lenne érték, ha nincs előzetes-közbeni-utólagos hírverése. Ez amúgy nemcsak a SP-re jellemző, hanem bármilyen eseményre. A követőket, „szeretőket” etetni kell. Csak mondom, hogy a zenében a szünet (csend) is a zene teljes értékű része, nélküle nem is lenne semmi, csak hangtorlódás.
El tudom képzelni, hogy mindez az SP felhajtás mennyire idegesítő lehet a nagybetűs atlétáknak, de neki számos kreált problémájuk is van, amit magukban kéne megoldaniuk, nem az ultrásokon leverni.
A versenyre és a versenyprogram által írt menetrendre ráfeszülnek a résztvevők. Feszülnek - elég megnézni a rajtnál az arcokat, mosolyognak, de az pengemosoly - mintha kivégzőosztag előtt állnának. Hajnali 4-kor már az ajtókat csapkodják a hotelban, pedig hatkor indul a busz a rajthelyre. Nem alszanak előző éjjel. Semmire nem tudnak gondolni az előző napokban, csak erre.
Ez hogy lehet? Ennyire stresszelő, központi kérdés egy másfélnapos futókaland?
Számos futó, akik elvileg sokat tréningeztek, sokat áldoztak a hobbijukra, amit szeretnek, elkötelezettek és boldogok, hogy itt lehetnek, mégis olyan arccal rajtolnak, mintha nem a kedvelt szórakozásukat űznék, hanem az életük múlna rajta.A nagy dobás. A menny vagy a gyehenna. Ráadásul többnyire sleppel vannak megtámogatva, tehát kipárnázva futhatnak.
És ott vannak még a "katasztrófaturisták", akik jófej szurkolásnak hiszik a dudálást, kocsiajtó-csapkodást, kereplést, zászlólengetést. Itt van már a dáridó.
2013 óta évente írtam valami hosszú személyeset a versenyről, ott meg lehet figyelni az én evolúciómat, hozzállás-változásomat is a gyűlölöm-szeretemtől kezdve a megbékélésen át a keményen megfutott versenyen keresztül egészen a rutinba süllyedésig. Mindegyikről írtam, visszaolvasható. Nem látom értelmét már továbbragozni posztokban.
És akkor miért megyek?
Én ahhoz a futóminoritáshoz, ahhoz a baráti maghoz és ahhoz a kultúrtörténeti szellemhez térek vissza évről évre nemcsak a SP-re, de más görög versenyekre és vidékekre, ami engem 2013-ban megérintett, és amiért filmet készítettem róla. Amiből a mindennapi futásaim táplálkoznak. A többi járulékos dolog, sallang. Értem őket, de nem értékelem.
Végül nem magamat, hanem a Spartathlont jellemzem három szóval: túllihegett, túlárazott, túlmutat önmagán.
Azaz ebből kiindulva menjetek más görög versenyekre, minden értelemben jobban megéri. A rock 'n roll az tényleg nem egy tánc, de a Spartathlon csak egy verseny.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Ez egy futókalandról írt história. Nem felmagasztalás, nem teljesítmény-faszverés, nem legendagyártás - illetve az, de a görög tájnak, útvonalnak, romoknak, embereknek. Fizetetlen propagandistájuk vagyok, "vezető elemzőjük".A futásaim csak apropók ahhoz, hogy a kultúrával, a nyelvvel és a helyiekkel érintkezzem.
Azokhoz képest, akik Los Angelestől New Yorkig futnak, vagy végigmennek egy komplett hegység vonulatán, vagy a háztömböket kerülgetnek egy hónapig a Self-Transcendence 3100 Mile-on, akik 250km felett futnak 24 órán át, satöbbi: ez az egotrip semmiség.
LÉPCSŐHÁZI GONDOLATOK
Egyfelől nem értem (bár igazából értem), hogy miért nem lehet csendesen futni. Csendesen készülni, megcsinálni, esetleg utána írni róla - már ha és akkor, ha van a szokásos adatközlésen túl bármi érdemleges mondanivaló. Ritkásan hírt adni, szordínósan tenni-venni a kis futóvilágunkban.
Miért kell mindennek megágyazni, heteken-hónapokon át felszopni, habosítani, folytonos figyelmet generálni, majd utána ünnepeltetni-tiszteltetni magát a futónak?
Szinte már a hencegés kategóriája, ami egy figyelmes olvasatban kioltja magát a teljesítményt. Persze önmarketing, lájkbajnkoság, követőduzzasztás, önsimogattatás, mindennapi megerősíttetés.
Kevés olyan embert vagy sportoló oldalt tudnék mondani, aki önmagán túlmutatva közöl, feltár, megmutat, körüljár dolgokat, és nem közléskényszerben utazik. Akinek az "én-én-én" böfögésen kívül van értelmes, értékes, permanens mondandója.
A nagy hangzavarban sok teljesítmény visszhangtalan marad, a jelentékteleneket pedig gyakran felfújják. Mintha a teljesítmény úgy nem lenne érték, ha nincs hírverése.
A hírverésmentes, csendes futáson kívül konkrétan magára a csendre is vágytam. Hogy ne szóljon senki hozzám, csak én szóljak, ha akarok. Hogy a lépteket, a szelet, a tengersusogást halljam csak.
Másfelől, rég nem vágyom magyar versenyekre (idén nem is voltam, csak félmaratonokat futottam babakocsival). Versenyekre sem vágyom túlságosan - futóeseményekre inkább, de azok nincsenek.
A régi probléma: a versenyeken nem mérhetők össze az eredmények, mert a szabályok tágak, a feltételek lehetőséget adnak a sokrétűségre. Lehet menni kísérővel, lehet vinni extra cuccokat, stb.
A futás “valódisága”, öncélúsága, a futó jelenvalósága háttérbe szorult. Akik redukálva, puristán szeretnének futni, azoknak más utakat kell keresni.
Ettől még a versenyek jók, ha az emberi tesztelni akarja magát - már ha érdekli, hogy áll a többiekhez, a tegnapi önmagához és az időhöz képest.
Ez volt az első olyan podcast, amiben bevallottan fogalmam sem volt, mi fog történni, mivel és mire készüljek. A dühöngő és agyzsibbasztó nyár közepén, az uborkaszezonban készült - ez a kétértelmű kifejezés a podcastban is előkerül sűrűn. Kifejezetten felkérés miatt jött létre - ezt fontos hangsúlyoznom, egyben elhatárolódnom. Persze jól szórakoztam közben. És ez csak az első rész!
A patronálók az adás első óráját videón is nézhetik, ha a hang alapján nem tudnák elképzelni, mi zajlott... www.patreon.com/nemaze
Nem is tudom, mit írjak még bevezetőnek. Szürreális két adás ez, ami úgy indukálódott, hogy a lányok teljesen józanul egy Runner's World rendezvényen firtatták, hogy miért nincs futópletykás adás, miért kell mindig portrézni, meg sporttörténetezni. Legyenek igazi szaftos sztorik, vérmes vélemények, szóömleny és szabad asszociációk.
OK lányok, the floor is yours. Induljon a futó Muppet-show, amiben a két öreg szerepét a két grácia veszi át, a harmadik én leszek. Cseke Lilla nyert az elmúlt években számos OB-t, UB-t, Dr. Garai Ágnes Szonja pedig idén villantotta meg magát úgy istenigazából, de ők ketten csapatban is jók: a Sashegyi Gepárdok tagjaként maratoni OB dobogóra kerültek. Majd a 100km-es vébén is részt vettek idén szeptemberben, Lilla pedig nemrég tért vissza a 24 órás EB-ről.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Egy letűnt ultrás generáció még jobban eltűnt tagja, aki világra szóló futásokkal (nem) vétette magát észre.
Bács-Kiskun vármegye szép szülöttével, a Bill Pullman és Michael Laudrup hasonmás versenyek egyik esélyesével, az "örök 2. helyezettel" beszélgettünk 2 órában. Na jó, azért nyert is. Meg nem is. DUV-statisztikája itt.
Ákos 7. helyen végzett az amerikai UltraRunning magazin "2007 Év Ultrafutója" szavazásán. 235 kilométerrel első helyen végzett az 24 órás amerikai bajnokságon és 2. helyen ért célba Badwateren, 84 pontot kapott a szavazáson a győztes Scott Jurek 199 pontjával szemben.
10 év versenyzés után 10 évet kihagyott. Mostanában szeretne visszatéregetni, ha a teste is úgy akarja.
Tizenkét évesen tájfutott, aztán a táj ment, a futás maradt. Kamaszként maratont futott, féléven belül kettőt is. Érdekes, akkor ezért nem jelentették fel.
Dolgozott óceánjárón, volt nyelvtanulással "egybekötött" önkéntes munkavállaló a Yellowstone Nemzeti Pparkban, majd pincér és étteremgazda is Kaliforniában. Az Injinji márka nagykövete. Jelenleg tesitanár Kecskeméten. Augusztus elején beszélgettünk.
A teljes, 2 órás adás csak a patronálóknak érhető el.
Bő egy hete kezdett bele Kóczán Gábor fotográfus a türelemmel viselt, hosszú tiltakozásába / futásába.
A Jaschik Álmos művészeti szakgimnázium pedagógusa szeptember 9. óta - amikor ráér -, fut a suli előtt, hogy ezzel a szimbolikus cselekedettel felhívja a figyelmet a közoktatás problémáira.
Jaschik Álmos nemcsak a XX. század elejének polihisztora volt (grafikus, festő, iparművész), hanem díszlet- és jelmeztervező is. Ő vezette be a színpadi makettépítés oktatását is Magyarországon. Sőt: ő tervezte a pengős bankjegyeket. A sírja is az életműre utal.
A FB-n közli, hogy mikor protestál, így lehet hozzá csatlakozni egy félórás kocogásra. Például szeptember 20-án kedden 8:15-9.00 a következő session. Múlt héten én is odaszaladtam az Illatos útra és beszélgettünk egy jót mindenki okulására.
Nem kezdek bele a politizálásba (amúgy minden az, ami a társadalom, az államot alkotó emberek dolga, problémája, ügye), csak iderakok még két képet. Két friss álláshirdetés ugyanarról a helyről:
És egy kordokumentum újrázása (a bal oldali fiatalember ismerős, ugye?):
Apropó: az Illatos út találó nevét onnan kapta, hogy egykoron vágóhíd, szappan- és csontszéngyár működött ott.
Azért voltak mindezek ott, mert évszázadok óta ez a hely volt a hivatásos budapesti hóhérok lakóhelye (volt még másutt is, ezt a Patibulum blog história-infotainment kétrészes posztja nagyon szépen bemutatja), akik nemcsak kivégzéseknél működtek közre, de a város dögeltakarítói, sintérei is voltak, így szép számú alapanyag keletkezett a szappan- és egyéb gyártáshoz.
Az utolsó rész következik a szemléletformáló sorozatból. Az összes adást és a hozzá kapcsolódó posztokat keresd a Nem Azé blogon illetve a streaming platformokon!
A 9. rész tartalma:
Folytatódik a kerekasztal - más profilú tesitanárokkal. Dóka Zsófia, Palkó Orsolya és Solymosi Lászlóbeszél az iskolatípusról, ahol tanít, a pályáról, gyerekekről, szülőkről, tantervről és minden másról.
Előkerül:
tornaterem hiány,
tanmenettel haladás problémája
az ismeretátadási kedv megkopása és önmotiválás
elégtelen tesiből?! Van-e értelme az osztályzásnak?
túlsúly, adatkozmetikázás, felvilágosítás
testzsírszázalék, dohányzás
megúszás kidobósssal
mit vennének ki és mit raknának be a tesi tantervébe?
Lejjebb egy összefoglalót olvashattok az adássorozatról és hasznos linkeket is találtok, ha elmélyednétek a tesiben. Itt van pár a közelmúltból:
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
A szemléletformáló sorozat 8. része (az utolsó előtti) következik.
Milyen speciális igények lehetnek a testnevelés órán? Mi a helyzet az értelmi fogyatékosokkal, mozgáskorlátozottakkal, túlsúlyos, anorexiás vagy egyéb sajátos helyzetű gyerekekkel? És hogyan lehet a testüket fejleszteni?
Majd itt lesz egy háromgyerekes szülőpáros, akik elmesélik, hogy fiaik miket tapasztalnak a drága alapítványi iskolában a testnevelés órákon.
Az adás első felében a Suhanj!-ban és általános iskolában is dolgozó Pausz Tamás (gyógy)testnevelő beszél a sérült vagy egyéb speciális igényű gyerekekkel való bánásmódról, metódusokról. Ebből írta szakdolgozatát, az Ensportnál pedig edzesterveket is készít. Egy 13. kerületi általánosban tanít.
Utána érkezik Anikó és István, akiknek három gyerekük is egy budapesti, francia elit suliba jár. Nyitott szemlélet és néha abszurd nevelési elvek keverednek, és olyan tárgyakat is tanítanak, ami egy magyar iskolásnak nagyon furcsa lenne.
Az alapítványi sulit és a régi, '80-as, '90-es évekbeli tesiórákat is összehasonlítja István, aki kedves régi osztálytársam amúgy, 12 évig jártam vele egy áltiba a Naphegyre, majd egy rózsadombi gimibe (amit akkor tévesen elitgiminek csúfoltak), padtársak is voltunk, sőt a legendás Magilla konditeremben is együtt gyúrtunk. Ahol a falon egy hatalmas Schwarzenegger kép volt, alatta felirat:
Rend, fegyelem, pedantéria.
Ha már Naphegy: itt egy izgalmas dokumentum a nem kevésbé legendás Kaposi Gyula egykori olimpikon-testnevelőtanár életéről. Tesi iránt érdeklődőknek kötelező olvamsány. A végén rengeteg kép található Gyuszi bácsiról, ahol látható, hogy miket megcsinált még 50-60 éves korában. A budai Naphegyen lakott, a Petőfi Gimiben és a TF-en tanított.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Nyitott hintóval húznák végig az Andrássy úton, ha valaki ma 2:12-es maratont futna!
- mondta Csaba a beszélgetés végén off record. A lerágott csontot mindannyiunk kedvéért csak kicsit csócsáltuk (1993 óta ő a magyar maratoni csúcstartó a párizsi futásával).
(A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült. A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Áltiban, gimiben és szakmunkásképzőben tanító tesitanárok beszélgetnek a pályáról, gyerekekről, szülőkről, tantervről és minden másról.
Közreműködik: Petres Margit, Pintér Annamária és Németh Zoltán.
Az adás első felében Margit és Annamária mesél a szegény-gazdag, vidék-budapest különbségekről, hasonlóságokról a tesire vetítve.
Hogyan lehet motiválni, milyen a szülő-tanár-diák hozzáállás régen és most?
Érdemes-e a fiúkat és lányokat szétválasztani?
Megutálható-e a tesi, berögzíthető-e a mozgás szeretete?
Mikor kell sutba dobni a tanmenetet?
Milyen a tesitanári megerősítés?
Miért érettségiznek és hogyan tesiből?
Mi van a "bunkó tesitanár" sztereotípia mögött?
Mi a helyzet a testtartással és a gyógytesivel? Az értelmetlen gyakorlatok értelme.
A mindennapos testnevelésnek kiszívó hatása van?
Miért nem működik nekik a frontális munka?
Utánuk érkezik Németh Zolika, neves ultrafutónk, egyben a Korinthosz-verseny megalapítója. Őszintén mesél a tesitanári csalódásokról, a kiégető szakmunkásképzőről. Miért a futás mint a tesi alapja - szerinte? És miért ne mutassunk be gyakorlatot bemelegítetlen Achilles-ínnal?
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Közismert emberek, sportolók, művészek, edzők mesélnek az ő testnevelés órai élményeikről:
Lisztes Krisztián, Ferenczi István, Kovács Patrícia, Kádár-Papp Nóra, Nádas Péter, Lőrincz Olivér, Lubics Szilvia, Káldy Zoltán, Józsa Gábor, Kertész István, Mecser Lajos.
Valamint itt lesz egy régivágású, susogós-sípos-magázós tesitanár, Őze Tibor, aki több évtized alatt kikristályosodott pedagógiáját osztja meg.
Egy kedves hallgató írta meg nekem nemrég az ő emlékét:
Számomra a svédszekrény és a zsámoly otthonosságot kölcsönzott a tornaórai hangulatnak. Szerettem ezeket a cuccokat.
Emlékszem, 10 éves korunk körül egy apuka vitt minket külön tornára. Amikor szabadfoglalkozás volt, szerettünk koporsósat játszani a svédszekrénnyel: egyik gyerek belefeküdt, a többiek rátették a tetejét. Elég fura játék, de nekünk bejött!
A hosszú padokat használtuk partizán kidobóshoz - a padok választották el a térfeleket.
Még annyit, hogy általánosban és gimiben összesen 3 tornatanárom volt, mindegyik elhivatott jó sportoló (atléta, evező, kosárlabdás). A gimis tanár, Dakota, bármilyen szertorna gyakorlatot bemutatott tökéletesen és amikor beszállt kosarazni, nem volt kérdés, hogy majdnem 60 évesen is Ő volt a király!
A koporsós jó játék volt áltiban, de a gimiben már más volt a kedvencünk: a tornaterem 2 távoli pontján elhelyezkedettt a 2 csapat, kiosztottunk egyszerre vagy 20 kosárlabdát és jó erősen rugdaltuk, próbálva eltalálni a másik csapat tagjait. Sok labda esetén nagyon kell figyelni, nehogy fejen találjon egy csutkán meglőtt kosárlabda! Ennek a játéknak a tornatanár nem igazán örült, ezért inkább óra előttre időzítettük.
Az egy koleszos gimi volt és tavasszal mi is kijártunk hajnal fél 6-kor focizni, esténként pedig minden nap kosaraztunk. Télen korizás / jégkorong ment a győri holtágon.
Szuper sorozat, a 12 éves kislányommal hallgatjuk és mindig kérdezi, hogy mikor lesz újabb rész?
Most!
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Nem a visszavonulás utáni életről, hanem a 2020-as évek futásban megmutatkozó korszelleméről beszélgettünk Edittel a zalaegerszegi TV-torony tetején. Jelenségekről problémákról, furcsaságokról, zavarbaejtő dolgokról.
Egy 2x VB és 2x EB aranyérmes (a magyar atlétika első világbajnoka), akit egykor a világ legjobb ultrásának is választottak, aki egyetemi docens is, mégiscsak szépen tudja katalogizálni, megvilágítani mindezeket.
A futás csodás pozitívumait tudjuk. Itt a negatívumokról beszélünk, a kortárs futásról. Hol csúsznak, csúsztak el a dolgok, mennyire vannak helyén az értékek és mércék?
Az Edittel készült korábbi kétrészes, ultramaratoni hosszúságú podcastot itt éritek el: 1. rész és 2. rész.
Némileg provokatív, azz a szó eredeti értelmében előhívő, felhívó jellegű ez a kvaterka. Gondolkodjatok el rajta, tegyétek hozzá a saját verziótok.
Döntsétek el, hogy hülyeségeket beszélünk vagy csak sarkos igazságokat vajszínű árnyalattal Van-e igazságalapja, netán húsbavágó és pontos-fontos..?
A dolog úgy indult, hogy Edit kért engem interjúra, de nem adok a futás kapcsán, eleget blogolok, podcastolok, és írom a majdani könyvem. Smiley!!
Eleve sok médium ugyanazt a semmit pörgeti, unalmasabbnál unalmasabb az egész, van, ahol modorosan magázódnak futókkal - nem túl izgalmas az egész.
A futásról szóló közbeszéd színvonala közepes, önismétlő / redundáns, felületes, bulváros, kulturális demotiváltságot érzek mindenhol. Kosztolányival szólva:
Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság és mily komor a vígság.
Mi olyan dolgokról beszéltünk, amik ugyan tematizálják a futó-futó dialógusokat, de nyilvánosságra nemigen kerülnek ezek a témák, legfeljebb magánbeszélgetésekben.
Egyfajta lojalitáskonfliktus is van a dologban, mert én nagyon lojális vagyok a futáshoz, rengeteget adott és ad, de sokszor kerülök vele/miatta konfliktusba.
Vázlatosan:
a "rátromfolás" uralkodásáról: mindent megdönteni, mindent felülírni. Többet, hangsoabbat, szagosabbat, egzotikusabbat!
influenszerkedés: tényleg mesterkélt, üres, hazug, árucikké válik az ember és a teljesítmény? Igaz-e, hogy ami lényeges, az a szemnek láthatatlan?
a futás jószolgálati önzés? Egotrip?
ma már mindenki edző (mint 1992-ben az átképzett, két leckével előrébb járó orosztanárok). Szak vezet világtalant.
a felületes villogásról, a semmiről híradásról, az ön-körbenyalatásról. Vajon az asztalos is posztolja, hogy ma ezt a széklábat csiszoltam x perc alatt?)
a felszínen maradásról, 15 másodperc hírnévről, a napi etetésről és napi szeretéskérésről. Mi ez az óriási lelki hiánygazdálkodás, amit sokan testivel orvosolnak és mediális eszközökkel (azaz médiumokkal, pl. instagram, facebook)?
mindez mennyire spamelés? Mennyire "tartalmatlan tartalom" avagy non-tent content? A napi futóposztok azt jelentik: élek és virulok? Vagy igaz az "akkor szólj, amikor igazán fontosat tudsz"? Netán "ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna"?
"jobb híján futásról", amit sokszor okoz egyfajta "fáradásos lelki törés"
a mániákus futókról, akik mindenen indulnak. Melyik igaz? A) mivel gyakran nincs valódi mezőny / átlagosnal jobb futók, folyamatosan a hamis sikerélmeéy talmi töltekezésében fürdenek B) a mezőny ott van, ahol én vagyok.
a sok futás, eredmény ad egyfajta jogosultságtudatot? Mi jár nekünk?
Járni nem jár neked az égvilágon semmi legfeljebb a szád jár vagy a lábad. (Nádas Péter)
milyen a futásban felfeslő állapotszégyen, azaz amikor azt érezzük mások elhagynak minket, lemaradunk, pedig hajtunk mi is (persze minek, miért ez az energiapukkasztás, tán a hervadó koszorúért)?
gépember-szerű futásról
a fals gépemberről, azaz aki agyonfutja magát edzésen, de versenyen elvérzik
a túltervezés, mérnökösködés, útvonal leleplezése elveszi az örömöt, a felfedezést a versenytől? Vagy pont a fel-nem-készülés melegágya (lásd 2016-os Aethlios-futásom.)
a kísérésről, sleppekről. Mennyire mutatja meg a valós és mennyire a nem valós futótudást? Nem olyan, mint egy elektromos roller, amin ülve lehet hasítani? Vagy mint a suliban a puskázás? Vagy mint pótkerékkel biciklizni? Miért fáj ez egyeseknek? Tényleg az egyszerűbb, a kevesebb több? Kimarad-e értékes tapasztalatokból, a futás esszenciájából, akit kísérnek? El kéne-e gondolkodni, hogy miből fakad, hogy valaki nem mer / akar / tud egyedül nekivágni, legfeljebb csak kisebb távon, alkalomadtán. Minden kísérést bizonygató megnyilvánulás csak magyarázkodás?
a facebook mártíriumról, amikor a betegség kirakatba kerül. A like-gyógyítás. Bejelenti valaki a sérülését, gondját-baját és placebosebészet folyik kommentekben.
hivatkozási alapokról: pl. azért futom le, “mert ott van”
a futó ember érdektelenségéről. Sokan nem kíváncsiak (éhesek) az értékesre, tartalmasra, mert azt be kell fogadni (idő, értelem), az értéktetelen (felszínes) pedig mindig hasít.
ami nem verseny (rögzített esemény, nyomokkal, hivatkozással) az szart sem ér? Pl. egy privát futás
aminek nincs direkt habverése, az sem ér sokat? (Ezt mondjuk én is tapasztaltam, amikor 2021-ben megnyertem a második legfontosabb görög ultrát, ami félig terep, félig aszfalt, egy héttel eltolták a hőségriadó miatt, így is 43 fokban kellett180 km-t futni, amit 20 óra alatt sikerült, de a kutyát nem érdekelte.)
a folyamatos futási jelenlét (versenyeken, közösségben, médiában( mennyire fenntartható? Mennyire kell priorizálni, hogy ne égjünk ki?
Amiről nem beszéltünk:
a futás közbeni unatkozás. Ismét Nádas Pétert idézve:
Az unatkozás a te hibád. Unatkozás az ostobák szórakozása. Saját ostobaságod a saját magánügyed.
Ami máskorra marad, talán egy téli folytatásra:
a versenyszervezőkről. Vajon mennyire megalomán, türannisz-típusú emberek (egyesek szerint defektesek), mennyire kettős személyiségek, hiszen egyfelől adni, élményt teremteni akarnak, átérzik a futókat, hisz ők is azok, másfelől gyakran úgy viselkednek mint Elon Muskba oltott Napóleonok.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Egykori diákok a testnevelés órákról. Hogy érezték magukat akkor és hogy látják ma?
Itt lesz Vera egy belvárosi gimiből, lidérces reminiszcenciákkal.
Aztán a prímet a remek BrainBar infotainment podcast házigazdái, Németh Timi és Baranyi Márton viszik.
Ha vert már ki víz ettől:
Vagy ettől:
Netán rémálmaid voltak ennek láttán:
Ha utáltad a soakozót, tornasort:
Ha úgy érezted, vissza mentünk a középkorba tesiórán:
Akkor neked való ez az adás (is). Nemcsak a rosszra, de a szépre is emlékezünk. Impressziók a tesiórákról.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
A tesi egy Spartathlon-finisher, UB 3. általános iskolai tanár (Hallgató-Csík Ivett) és egy fizioterapueta (Sinkó Judit, Moove) szemszögéből - akik mindketten anyák is.
Beidegződések, ha találkoznak. Ugye testnevelőtanár, de tornaterem. Az előbbi kikéri magának, mondván ő nem(csak) tornát oktat.
A tesitermek a régi Fortepan-fotókon rideg helyiségeknek tűnnek, mintha csak kivégzéseket tartanának bennük. Tényleg, már csak a bitófa hiányzik.
A híres-hírhedt gyereksport Facebook-oldal, a Lóci megcsinálja (most már Lóci & Olivér megcsinálja) oldal főhőseivel, a 10 éves Lócival, a 8 éves Olival és édesapjukkal, Attilával beszélgettem egy fél napot, futottam is a srácokkal - elsősorban a "you can do it"-szemléletről, másodsorban mindenről, ami feljött.
Jelzem, hogy mindenkinek más a normális, ahogy a szakmai sztenderdek is alakulnak az időben, új tanulmányokkal, korral, tapasztalatokkal. Ahogy vannak 6 évesen oxfordi egyetemre járó zsenik is, úgy lehetnek koránérő, sokat bíró és akaró gyerekek.
Nem értem azt a boszorkányüldözést, lesajnálást, jobbantudást, elítélést, ami gyakran kommentekben feléjük hárul, mindezt negyedinformációk alapján, zsigerből. Mi van az RSG-s lányokkal? Megtapsoljuk az olimpiai érmeiket, de a 10 éves maratonistát földbe döngüöljük?
Ebben az interjúban is elmondja az apa, hogy rendszeresen járnak sportorvoshoz, valamint a nagyobb távfutással kapcsolatban kikérték szaktekintély sportorvos véleményét. Még korábban írtam arról, hogy a '80-90-es években ezzel semmi bajuk nem volt a szervezőknek, még itthon sem. Olvashatók egykori gyerekek véleményei is a 12 évesen futott maratonról. Itt: Kölyökmaratonisták.
Arra kértem a Horváth-családot, hogy reagáljon a kritikákra, róluk alkotott gyors és sommás véleményekre:
1. hiába mondjuk ezerszer, h egyszeri alkalom volt, nem fogják fel
2. elemzik a maratont, belekötnek abba, h 5 órás maraton az nem teljesítmény
3. elemzik Lóci testtartását fényképek alapján, felszerelését, miért nincs rajta sapka
4. belekötnek, h nem volt felkészítve a gyerek, pedig semmit nem tudni az edzéseinkről
5. belekötnek, hogy baj, ha sokat fut
6. belekötnek, hogy párszor több gyerekversenyen is voltunk egy hétvégén, ebből kiégés lesz
7. megmondják, hogy túledzzük a gyerekeket
8. 5 perc hírnévért csináljuk, mintha mi kürtöltük volna tele a médiát: bár a sok megkeresés ellenére senkinek se nyilatkoztunk
9. nem fizettünk meg szakedzőt
10. nem a gyerekekről kéne írnunk, hanem a tömegsportról
11. félnek, hogy Lócinak lesznek követői. Nem lesznek, 10, 15, 21 km-en sem voltak.
12. rossz példát mutatunk
13. többször kéne rövideket futni, hogy gyorsuljon (mintha ez érdekelne minket)
14. elképzelhetetlen, h egy gyerek maratont szeretne futni, hogy szívesen fut
15. miért versenyez egyáltalán
16. eddig nem lett baja, de biztos, h lesz – ez azért sportolóknál elő szokott fordulni…
17. gyerekbántalmazás, abúzus, kiskorú veszélyeztetése, őrült, senkire nem hallgató szülők: még a Ne pánikolj, sportolj! Rita is meglovagolta a néphangulatot, másodkézből szerzett hamis infók alapján.
18. Töröljük a negatív kommenteket, nem értjük meg, amit mondanak: dehogynem értjük, csak a mocskolódást töröljük.
19. az összes futóceleb ott okoskodik a fórumokon, jobban tudják nálunk, h mi mit akarunk valójában
20. de közben senki nem kérdezte meg, hogy van most, maraton után Lóci valójában, a segítségét pedig a „szakma” részéről senki nem ajánlotta fel.
Sokan gondolhatják, hogy:
A) na megint olyanok, mint a sakkozó Polgár-család
B) a szülők önmagukat akarják megvalósítani a gyerekekben, kicsikarni valamit, amit ők kihagytak vagy amire nem képesek
C) erőltetnek valamit, amit nem akarnak a gyerekek
D) siker, pénz, csillogás - közösségi média sztárgyártás kizsigerelt, sportoló gyerekekkel.
Szerintem ebből egyik sem igaz.
Miért fut valaki 8-10 évesen félmaratont, majd maratont? Mint július 4-én: 10 évesen ötórás első maratont tolt a szarajevói völgykatlanban, kánikulában.
Milyen, amikor egy felnőttet állva hagy egy 10 kilis versenyen 4:35/km tempóval?
Mi az extrém mennyiség, minőség? Mi az egészséges, a normális?
Nem túl gyorsan történik minden? Mennyire organikus a fejlődés?
Mit mondanak a gyerekek? Mit szólnak a versenyszervezők?
Miért vannak betáblázva minden hétvégére 2-3 versennyel akár, miközben végigedzik a hetet a suli mellett?
Mit mondanak mások (szülők, edzők)? Példaadás, irigység, fejcsóválás, ítélkezés, visszatetszés, összehasonlítás.
Mit ad és mit vesz el a sok sportolás gyerekkorban?
Egyáltalán: mi a sok, mi a kevés? Mennyi a "kell"és mennyi a "szabadon választandó"?
Honnan jön és meddig tart ki a gyerekek motivációja a mozgásra?
Mi a kompetitivitás fűtőanyaga egy kölyöknél, kiskamasznál?
Milyen egy multisportos család, ahol a fesztáv a versenyszerű birkózás és futás közt van?
A kétórásra vágott, sok képes és videós adásból kiderül.
Az apukától, Horváth Attilától idézek:
Amikor mi (a szülők) elkezdtünk aktívan futni, és versenyekre járni, akkor döbbentünk rá, hogy mennyire jó sportolni, és ez a dolog mennyit ad hozzá az életünkhöz. EZT a tapasztalatunkat akartuk átadni a gyerekeknek, EZÉRT kezdtük őket ebbe az irányba terelni, EZÉRT kezdtünk velük mozogni, majd futkározni, majd versenyekre járni.
Azt akartuk, hogy ők ezt a tapasztalatot már egészen fiatalon megszerezzék, és alapélményük legyen, hogy futni, sportolni jó! Meg vagyunk győződve arról, hogy – szemben a digitális élményekkel – mi valódi élményeket közvetítünk a gyerekeinknek.
Ha létezik „valódi gyerekkor”, akkor azt az aktív mozgás körül, valahol a természetben kell keresgélni, szemben az online játszóterekkel, ezért favorizáljuk az outdoor életvitelt.
Abban, hogy ez a gyerekek felé működjön, példát kell mutatnunk feléjük, látniuk kell, hogy mi is úgy élünk, ahogy beszélünk.
De alapvetően sem a közös futásainkat, sem a Lóci megcsinálja oldalt nem azért csináljuk, hogy példát mutassunk idegeneknek, hanem mert egyszerűen élvezzük csinálni.
Annak persze örülünk, ha a példánk ragadós, és másnak is tetszik, de elsősorban mégiscsak a magunk örömére, hobbiból dolgozunk az oldalon: szeretünk írni, fotózni és futni, ezeket próbáltuk összekombinálni.
A teljes adás csak a patronálóknak érhető el videó és/vagy podcast formában.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
A szemléletformáló sorozat (9 rész a Büntetőkörön) összefoglalása, válogatott interjúrészletei. Csak a Patreonon!
Egyéni történeteken, tapasztalatokon tárul fel a tesihez való kapcsolatunk diák, szülő és tanár részéről.
Az adásokban feltűnik sok aktív és nyugdíjas testnevelő, közismert ember, főállású, besegítő, napközis, speciális igényű gyerekekkel foglalkozó, külföldön élő vagy gyerekeit alapítványi suliba járató szülő, edző, gyógytornász és fizioterapeuta. Frusztráció, öröm, motiváció, hozzáállás, módszerek, sztereotípiák, hasznosság, misszió, sport az iskolában...
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Akárhányszor járok a budapesti reptéren, ezen a szakaszon a kijárat felé ez az arány. Pedig a bőröndkiadás még odébb van, és a lépcsőzés élethosszító hatású. Dehát amondás úgy tartja: 100.000 légy nem tévedhet!
Elindult a 3. évad és már az arcképcsarnokból is látszik, hogy egy adás bőven túlmegy a laza hatperces kocogásból álló egy órán. De sebaj. Így bukik meg egy előzetes koncepció: a valóság jobb rendező.
Mivel a Spartathlon Magyar Csapat kérte, hogy írjak bemutatkozást, egy kicsit átgondoltam azt a 10 évet (ebből egy elmaradt a Covid miatt), amit a Spartathlonon töltöttem, töltök. 
És egy kordokumentum újrázása (a bal oldali fiatalember ismerős, ugye?):
Miért fut valaki 8-10 évesen félmaratont, majd maratont? Mint július 4-én: 
